A Tudor negyedben nincs helye Bernádynak, lemázolták a városépítő polgármestert ábrázoló alkotást! Azt hiszem, ez a megfelelő indítás ahhoz, hogy hangulatot keltsünk, gyűlölködőt. Az indítóok felkutatása helyett pedig szapulhatjuk az elkövetőt, gúnyolódhatunk vele, kétségbe vonhatjuk szellemi képességeit, sőt emberi mivoltát is? Kaáli Nagy Botond jegyzetét olvasva (Majmot az inkvizítornak!) fogalmazódtak meg ezek a kérdések. Felújítják azt a földszinti helyiséget, amelynek egyik külső falát a városunk jelentős személyiségeit ábrázoló köztéri falfestmények egyike díszítette. Pontosabban egy vázlatként fennmaradt alkotás, ugyanis a végleges mű más helyszínen készült el. Nyílászárókat cseréltek, kijavították a bejárat előtti virágtartókat, járólapokkal burkolták a külső lépcsőket, újrafestették a falakat. Feltételezem (jóhiszeműen), hogy úgy vélték, hogy a kinézetet rontaná, megbontaná a színvilágban elütő graffiti. A művészi alkotások lemázolását, megsemmisítését természetesen rombolásnak, sajnálatos rossz döntésnek tartom. De kell-e ennél többre ragadtassam magamat? Észszerű lenne a mázolásra cenzúraként, a művészek megfélemlítéseként, esetleg magyarellenes megnyilvánulásként hivatkozni, barbárokat emlegetni?
Jóhiszeműen próbálom megfejteni a színházi hirdetés bemázolásának az okát is. A művészi alkotások nyitottak az értelmezésre. Számomra a töviskorona egyértelműen Krisztus személyéhez köthető, az ő királyságát gúnyolja ki, az ő alakját idézi fel. Majomként való ábrázolása Krisztus isteni mivoltán túl emberi mivoltát is kétségbe vonja, ironizálja, állattá alacsonyítja. Provokálja a Krisztust követő embereket, a keresztyéneket. Ez a ti istenetek, a ti királyotok, ez a töviskoronás pojáca. Miféle király ez? Egy mitugrász majom, akit követtek. Ez az olvasat verhette ki a méltóságukban sértett emberek biztosítékát, és válaszoltak a provokációra.
Az emberi méltóság az a nehezen körülírható fogalom, amelyből származtatják az alapjogokat, köztük a véleménynyilvánítási szabadságot is. Románia Alkotmánya A kifejezés szabadsága cím alatt rendelkezik a művészi szabadságról. Bármely alkotás élő szóval, írással, képekkel, hangokkal vagy más tömegkommunikációs eszközökkel való kifejezésének szabadságát nyilvánítja sérthetetlennek, és figyelmeztet arra, hogy a kifejezés szabadsága nem sértheti meg a személy méltóságát, becsületét, magánéletét és saját imázsához való jogát. Ugyanakkor tiltja többek közt a buzdítást a nemzeti, faji vagy vallási gyűlöletre, az uszítást a megkülönböztetésre.
Bírósági határozatok indoklásai alapján alkothatunk képet arról, hogy mi minősíthető a méltóság megsértésének, vagy hogy mit takar a saját imázshoz való jog fogalma. Hogyha arra kerülne sor, hogy az igazságszolgáltatás vagy az Országos Diszkriminációellenes Tanács ítélkezzen ez ügyben, elképzelhetőnek tartom, hogy a döntéshozó a keresztyéneket sértő, diszkrimináló, gyűlöletet keltő vagy uszító jellegű alkotásnak minősítse a szóban forgó plakátot. Könyvégetéstől, cenzúrától tart, értelmiségiek elhurcolását, szerzők kivégzését, ideológiai alapon elkövetett mészárlást vizionál a jegyzetíró. Feltételezem, hogy ugyanettől tartanak a plakátmázolók is. Mi jöhet még? – kérdezhetnék ők is. Templomfalakra rajzolt obszcén jelek, bedobált ablakok, kitiltás, üldözés, leköpés a majomnak nevezés után? „Ésszel és lelkiismerettel bírván”, ha tollat, ceruzát, ecsetet veszünk a kezünkbe, nem tudnánk, akár ideológiáktól mentesen is, „egymással testvéri szellemben” viseltetni?
Bustya Sándor
