2021. június 17., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Székely Ferenc néprajzi íróval, helytörténésszel, az Erdőszentgyörgyi Figyelő munkatársával

Mintegy 20 évvel ezelőtt közösségi kezdeményezésként a semmiből indult útjára az Erdőszentgyörgyi Figyelő, a város, a helyi magyar közösség lapja. A köréje csoportosult önzetlen emberek közül a legkitartóbbak egyike Székely Ferenc volt, és ma is az. Az indulás pillanatától lelkesen csatlakozott önkéntes szerkesztőségünkhöz, és a legsokoldalúbb munkával segítette életben tartani az akkor még zsenge lábon álló „újszülöttet”. Az alábbi interjúval őt, a minden nehézséget felvállaló munkatársunkat kívánjuk bemutatni, és köszönteni életének 70. évfordulója alkalmával.


Fotó Bálint Zsigmond



  – Kérlek, szólj néhány szót gyermekkorodról, születési helyedről. Milyen emlékeid vannak Pusztakamarásról?

– Pusztakamaráson születtem 1951. június 5-én földműves családban, amelynek mindkét ága igen népes volt: apai ágon tizenegyen, anyai ágon öten voltak testvérek. A rokonság nagyobb része szétszéledt a Kárpát-medence magyarlakta vidékein, de a családgyűrű tovább „hömpölygött”, és ma már Ausztriától az USA-ig megtalálhatók nagyszüleim, az egykori pusztakamarási Székely Gergely és a Magyarpalatkáról beházasult Dezméri Mária leszármazottai. Heten vagyunk testvérek, és persze mi sem maradtunk mind otthon: két testvérem él szülőfalumban, a többinek Marosszék jelentette a célállomást. Az elemit Pusztakamaráson jártam ki, de ott nem volt lehetőségem magyarul tovább tanulni (1999-ben teljesen megszűnt a magyar tagozat), ezért szüleim Mócsra adtak gimnáziumba. Korábban Erzsébet nővérem és Gergely bátyám is oda járt iskolába. Négy évig voltam bentlakó, csak hétvégeken jártam haza. Ma is őrzöm apai nagyapám, Székely Gergely (1876–1958) volt falubíró intelmeit a vegyes házasságról: „Lelki egység, hitbéli közösség nélkül örökké szomjasok maradunk, (…) hitünk, reménységünk megszárad, zörgővé válik bennünk a szeretet. Ez a következménye a vegyes házasságnak, melynek szerelem vagy érdek a szerzője”. Mócs Kiss Jenő költő faluja volt, akkor még elég erős magyar közösség lakta; a vidék magyar gyerekeit az ottani iskola szippantotta fel. Oda jártak Magyarpalatkáról, Mezőkeszüből, Botházáról, Vajdakamarásról és Lompérdról azok a gyerekek, akiknek otthon nem volt lehetőségük ötödik osztálytól anyanyelven, magyarul tanulni. Pusztakamarás számomra több mint egy település, amit beírnak a személyi igazolványba; bölcsőm volt, szülőföldem, a hely, ahová mindig szeretettel és a megmaradás reményével tértem/térek vissza. 

– A középiskolát Székelyudvarhelyen végezted. A Mezőségről miként vezetett az utad Székelyudvarhelyre?

– Amikor befejeztem a nyolcadik osztályt 1966-ban, hozzánk látogatott udvarhelyi unokabátyám, aki azzal biztatott, hogy a városban nyílt egy új iskola, mezőgazdasági szaklíceum, amelynek elvégzésekor két oklevelet adnak: könyvelői-áruszakértői diplomát és érettségit, amivel tovább lehet folytatni a tanulmányokat… Elfogadtam az ajánlatot, felvételiztem, és ősszel már a Székelytámadt várban működő – 1989 decemberében Eötvös József névre átkeresztelt – iskola tanulója lettem. Négy szép évet töltöttem a székely anyavárosban, bentlakásban. A középiskolai tantárgyakon kívül itt találkoztam először a szép magyar beszéddel, kiejtéssel, nyelvünk csodálatos hangzásvilágával. Amit nem kaptam meg szülőfalumban és Mócson, azt pótolták az udvarhelyi iskolásévek, az ifjúkori barátságok, a felnőttekkel/tanárokkal kialakult kapcsolataim. Egy hiba azért itt is volt: akkor a szaklíceumok csak román nyelven működtek, minden tantárgyat, beleértve a szaktárgyakat is, románul tanultunk. Harminchárman voltunk az osztályban, egytől egyig magyarok, az igazgatóság, a tanáraink mind magyarok voltak. Pontosabban az osztályfőnökünk – egy kedves, agilis tanárnő – görög származású volt. Tízéves korában családjával a görögországi helyzet elől Romániába, Nagyváradra menekült, s az egyetemet Kolozsváron végezte. Az órán románul beszéltünk, feleltünk, írtunk, de minden egyéb kommunikáció magyar nyelven folyt. Amit a tanórán nem értettünk, megmagyarázták magyarul is. Volt lehetőség beiratkozni egy alternatív nyelvórára, a németre, de magyarra nem. 

– A pályakezdés Széken volt, Erdély egy másik régiójában. Miként kerültél oda, és hogyan kanyarodott az életutad Ákosfalva, Vadasd, majd később Erdőszentgyörgy felé?

– Attól függetlenül, hogy ki mire készült – egyetemre vagy munkahelyre –, már jó előre kidolgoztak egy kihelyezési stratégiát: lehetőleg mindenki kerüljön lakhelyére vagy annak közelébe. Pusztakamaráson bizonyára nem volt üres állás a helyi téeszben – ezt valószínűleg a kolozsvári mezőgazdasági hivatal döntötte el –, így kaptam kinevezést a Szamosújvártól 14 kilométerre lévő Székre, egy szinte tiszta magyar településre, amely csodálatos népi hagyományokkal és népviselettel rendelkezett. Ebben a hagyományőrző faluban, a helyi téeszben irodai munkát végeztem, nyilvántartást és könyvvitelt vezettem. Ez újabb lehetőség volt, hogy anyanyelvemen beszélő közösségben éljek, mégpedig olyanban, amelyben sokat adnak a múlt értékeinek megőrzésére. Ez kárpótolta a szüleimtől való távollétet. Most is emlékszem, hogy hazai és magyarországi filmes csoportok pásztázták a falu utcáit (három főutcája van), hogy az újraéledt táncházmozgalmat, régi szokásokat, a világhírű fekete-piros öltözetet megörökítsék az utókornak. Másfél évig voltam a szemtanúja. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975) széki mesemondó parasztasszony, a Kiszáradt az én örömem zöld fája c. sikerkönyv szerzője. Nem kizárt, hogy találkoztam is vele, de én akkor még nem tudtam róla, nem ismertük egymást... Korábban 120 igaz történetet mesélt el Nagy Olga írónak, és talán élettörténetével is kész volt, de ezt – később mondta el Nagy Olga – csak halála után volt szabad kiadni... Szintén Széken találkoztam Vári Attila íróval, a bukaresti televízió magyar adásának akkori szerkesztőjével (1971). Egy alkalommal együtt is ebédeltem vele Zsuzsa néninél, a kosztos nénimnél. A forgatás idején a magyar adás stábjának is ő főzött. Valahogy úgy adódott, hogy egyszerre mentem ebédelni Attilával, ott ismerkedtünk össze. 1972. februárban, amikor elhagytam Széket, és bevonultam katonának, egy darabka fekete-fehér széki világ jött velem. Csodálatos emlékek és élmények! Leszerelés után kis ideig az ákosfalvi állattenyésztési vállalat székelyvajai farmján dolgoztam, majd 1974-ben a vadasdi gyümölcsösfarmhoz kerültem. Később volt két rövid havadi kitérő is az életemben, amelyek legnagyobb hozadéka e vidék megismerése és a hely szellemével való azonosulás volt. Havadon ismerkedtem meg Nagy Ödön lelkész-néprajzkutatóval, Zielmann Jenő orvossal, népgyógyászat-kutatóval, László János tanár-néprajzkutatóval és Nagy Olga meseesztétával, íróval, akikkel együtt a havadi társadalomnéprajzi kötetek (2000, 2002) megírásánál bábáskodtam. Szintén akkor gyűjtöttem anyagot a Népi építészet és térkihasználás Havadon (2012) c. kötetemhez. 1992. november 1-jén kerültem az erdőszentgyörgyi általános iskolához, és 2005 elején kineveztek iskolakönyvtárosnak.

– Első írásaid néprajzi fogantatásúak, később is jelentős helyet foglal el életművedben ez a tematika. Mi késztetett arra, hogy néprajzzal foglalkozz?

– Első írásom valóban néprajzi jellegű, és udvarhelyi éveim alatt született, 1970 tavaszán, érettségi előtt, amikor Elekes Jóska padtársammal kimentünk Égébe, egy félreeső faluba, és szellemi néprajzot jegyeztünk le, gyűjtöttünk. Végül Jóska felvitte a Hargita című laphoz, Miklós László szerkesztőhöz, aki azt mondta, hogy minden van benne, szép anyag, de hiányzik egy mese… Sebaj, mondtuk, lesz! És lett is! Addig bütyköltük, amíg elkészült a mese. Nagy P. Zoltán készített az oldalhoz fényképeket. Ezt a néprajzi „fertőzést” sohasem hevertem ki, az 1970-es évek közepén, amikor észlelhető volt a nyitás a nemzeti kultúrák felé – a magyar felé is –, és egymás után jelentek meg a népismereti kötetek, még jobban „kiütött” rajtam. Akkor kerültem Vadasdra, 1974-ben, és már az elején elkezdtem jegyezni a népi szokásokat, miközben habzsoltam a szakirodalmat, és gazdag levelezést folytattam a szakterület egyik kiválóságával, dr. Kós Károllyal. Gyönyörű kézírásos leveleket őrzök ma is tőle. A nekem címzett borítékokra, a nevem alá ezt írta: néprajzkutató. Eleinte még jólesett a titulus, a „felmagasztalás” munkára serkentett, s a kányádis „mindent be kell gyűjteni” elv szellemében igyekeztem cselekedni, de hamar rájöttem: ezt a titulust nem fogadhatom el, a néprajz nem játék, amit ide-oda taszigálunk, hanem fontos nemzetmentési cselekedet, ha úgy tetszik, stratégia: magyarságtörténetünk, ittlétünk bizonyítéka. És példának vettem a határdűlőneveket, mint a Vágásalja, Vigyorgó, Híréd oldala, s azt mondtam, hogy Vadasdon ezeket így hívták az ősök 500–800 ével ezelőtt is. Így szerepelnek a régi egyházi okiratokban. Akárcsak a pusztakamarási dűlőnevek. Pusztakamarás első írásos említése 1322-ből való, tehát jövőre lesz 700 éves a falu. Van egy olyan dűlője, aminek ma is Pisti hegye a neve. Románul: Dealul lu’ Pisti. Ezt a Hidegkút és a Kapus közötti legelőt Ugron István helyi földbirtokosról nevezték el. Hogy kik voltak a pusztakamarási Kemények és Ugronok?!... Mondom ? ez már történelem. A toponímia ékes bizonyítéka ittlétünknek, ha úgy tetszik: segítség a történetkutatóknak. Később kezdtem publicisztikával, interjúkészítéssel is foglalkozni, de a néprajz továbbra is a szívem csücske maradt. Minden évben megjelent egy-egy interjúkötet, de gondom volt arra, hogy az évek során összegyűlt helytörténeti-néprajzi anyag se maradjon fiókban. Ma is egyik fő célom, hogy minél hamarabb kerüljenek a magyar olvasók kezébe, függetlenül attól, hogy az illető hol él. Két ilyen kötetem nemrég látott napvilágot: Vadasd és vidéke és a társszerzős A pusztakamarási Családkönyv.

– 2012-ben alkotópályád új tematikával gazdagodik: egymást követik az interjúköteteid. Az első A megmentett hűség, amely 25 sóvidéki interjút tartalmaz. Utána jelent meg kilenc beszélgetőkönyv, évente egy-egy, amelyekben olyan jeles személyiségeket szólaltattál meg, akik méltán tarthatnak számot érdeklődésünkre. Mi adta az ötletet a tematikához?

– 2012 elején Ambrus Lajos korondi tanár-költő kért fel arra, hogy készítsek neki egy sóvidéki kötetbe 25 interjút olyan személyiségekkel, akik a Sóvidékről származnak, vagy oda kötődnek. Egy telefonszámot és egy e-mail-címet írt le, abból kellett kiindulnom. E személyiségek szórásterülete igencsak szélesnek bizonyult: volt, aki Debrecenben, de volt olyan is, aki Stockholmban vagy épp Torontóban él. Egy biztos: internet nélkül ezt nem lehetett volna megvalósítani. A kötet zömében levélinterjúkat tartalmaz, de volt, akihez személyesen mentem el, mint pl. Páll Lajos festőművész-költőhöz – sajnos, ő már nincs közöttünk... A kötetet 2012 decemberében egy csíkszeredai nyomda ezer példányban nyomta ki, de ez nem volt elég, utánnyomást kértek... Korondon volt az ősbemutató 2013. január 18-án. Később Erdőszentgyörgyre, Segesvárra, Székelyudvarhelyre, Szovátára is meghívtak. Velünk volt a drága emlékű Kusztos Endre, Beder Tibor, Józsa András, Majla Sándor, Szálasy Ferenc – ők már elmentek odaátra –, s még sokan a 25 közül. Ekkor jött az ötlet: miért ne lehetne folytatni, a világ más tájain élő magyarokat felkutatni, elbeszélgetni velük, kerek évfordulójuk alkalmával megszólaltatni őket? Elsősorban az erdélyi származásúakra gondoltam, akik itt élnek, de nem zártam ki annak lehetőségét, hogy azokat is szóra bírjam, akik itt születtek, itt alkottak maradandót, de egyebütt, Magyarországon vagy a földteke másik felén élnek, illetve alkotnak. Az eddig megjelent kilenc kötetben már több mint száz portré, mélyinterjú „pihen”. Most készül a tizedik. 

– Az interjúk készítésekor milyen munkamódszert használsz?

– Mint említettem, zömében levélinterjúkat készítek: felteszem a kérdést, amire várom elektronikus formában a választ. Előtte azonban tüzetesen beleásom magam az adott személyiség életművébe, és néha napokba telik, amíg az átolvasott anyag birtokában megfogalmazom a kérdéseket. Elsődleges szempont az EMBER; élete, gyermekkora, a szülőföld emlékei – erről tudunk a legkevesebbet. A lexikonok, életrajzi kiadványok, szakkiadványok általában megrajzolják egy-egy jeles ember pályafutását, szakmai sikereit, szellemi teljesítményét, de nem foglalkoznak (vagy kevésbé) az ún. mellékkörülményekkel: család, gyermekkor, eltitkolt kudarcok, kisiklások stb. Rájöttem, hogy idős korban az emberek könnyebben megnyílnak, mesélnek, emlékeznek a régi szép időkre, nosztalgiáznak, fölsorolják azokat a „bűnöket” is, amiről korábban hallgattak. Úgy tartom, hogy minden ember életpályája egy-egy külön könyv, de csak akkor teljes, ha MINDEN benne van.

– Ha idén meglesz a tizedik, hogyan tovább?

– Még nem döntöttem. Arra is gondoltam, hogy leállok, és inkább a saját levelezésem rendezem kötetbe; futnak az évek, kár lenne sok híres ember sorait porosodni hagyni, vagy egy kimustrált számítógép tárlójában „felejteni”. Meg aztán ott vannak a befejezetlen kéziratok, lapokban megjelent köszöntők, nekrológok, visszaemlékezések, helytörténeti feljegyzések, saját bibliográfiám... 

– Tudjuk, hogy közeli rokonod Sütő András, több kötetben írsz a hozzá fűződő emlékeidről. Ez a kötődés mennyiben befolyásolta az életutad? 

– Sütő Andráshoz fűzött a rokoni szálon kívül egy láthatatlan szellemi szál is, amit mindig éreztem, ha találkoztunk, beszélgettünk vagy megkeresett telefonon. Nem tudom, miért, de megbízott bennem… 1999-ben eljött a Jeles napok, ünnepek, szokások Vadasdon c. kötet bemutatójára, a Bernády Házba, beszélt közös őseinkről, pusztakamarási éveiről. Aztán kis idő múlva „rám testálta”, kezembe nyomta az Istók-féle Családkönyvet, amiből ő is sokat idézett élete folyamán, de fontosnak tartotta, hogy folytassam, s a 474-es sorszámig bejegyzett családokat egészítsem ki 700-ig. Épp a napokban jelent meg a kötet pazar külsővel, Szabó Zsolt szerkesztésében, borítóján szerzőként négyen vagyunk feltüntetve: a már említett Istókon kívül Pozsony Ferenc, Nagy Ákos és jómagam is. 300 év 700 magyar családja van ebben a kötetben. Ha ő nem bízott volna meg e feladat elvégzésével, biztos nem találom ki magamtól. De voltak még közös ügyeink…

– Hogyan telnek a nyugdíjas évek, miként tudod – az Erdőszentygörgyi Figyelő szerkesztőjeként is – összeegyeztetni az írást a falusi élettel, a család mindennapi gondjaival?

– Harmóniával. Egy kis írással, egy kis fizikai munkával, egy kis olvasással, egy kis délutáni pihenéssel, s már el is telik az idő, amit naponta kapunk ajándékként. A család pedig olyan érték, amely a mindennapi munkában ösztönző erő. Gyerekeimben, unokáimban él tovább a jövendő: Levente fiam és családja Vadasdon, Enikő lányom és családja Parajdon, Ferenc-Szabolcs fiam és családja pedig Budapest közelében keresi a boldogulást. Feleségem három éve nyugdíjas, de néha most is behívják tanítani a vadasdi általános iskolába. Hat gyönyörű unokánk van: Sára, Anna, Kata, Eszter, Johanna-Katalin és Viktória, akik közül – reménykedem – lesz, aki tovább élteti majd a nemzeti kincs megőrzése érdekében meggyújtott lángot. Végezetül sose feledjük: minden perc Isten ajándéka. A magyar ember mélyen vallásos teremtmény; Európa a valláskultúra központja, ami sokaknak nem tetszik, szét akarják rombolni. Naponta döngetik e civilizáció kapuját. Visszatérve a vallásra: aki azt tartja, hogy ez a csodálatos gépezet, amit világmindenségnek nevezünk, a véletlen műve, véletlenül kel fel a nap, véletlenül nyugszik le, véletlenek a reggelek, az esték, a tavaszok és az őszök, az emberi szeretet és a fájdalom – az nem ismeri Istent. 

– Kedves Feri! Legyen hát ez a végszó, a kortársakhoz szóló üzeneted. Gazdag életutad jelentős pontjához érkeztél. Kívánjuk, hogy szerető családod körében erőben, egészségben, töretlen munkakedvvel folytasd, amit elkezdtél! Ajándékozz meg bennünket még sok-sok éven át egy-egy érdekes könyvvel! Isten adjon hozzá erőt!

Kovrig Magdolna