Bartók és Kodály gyűjtőmódszere

1939-ben közölte Kodály Zoltán Mi a magyar a zenében? című tanulmányát, amelyben hosszú évek tapasztalatait összesítette.

Archív felvételen a két zeneszerző

1939-ben közölte Kodály Zoltán Mi a magyar a zenében? című tanulmányát, amelyben hosszú évek tapasztalatait összesítette. Megállapította: „Három dolog kell nemzeti zeneirodalom létrejöttéhez. Először: hagyomány, másodszor: egyéni tehetség, harmadszor: sokak lelki közössége, mely az egyéni tehetség megnyilatkozását mint magáét elfogadja” (In. Kodály Zoltán: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. I-II. Sajtó alá rendezte Bónis Ferenc. Bp. 1982. Harmadik kiadás. I. 77).

Cikkek sora tanúskodik arról, hogy Kodály zenekutatói indulásakor már tisztában volt ezekkel a fogalmakkal. A huszonnégy éves Bartók Béla tehát – 1905-ben – joggal fordult Kodályhoz szakmai segítségért. Miért nem előbb? A válasz ugyancsak Kodálytól való, aki a Bartókról és a népdalgyűjtésről című nyilatkozatában így fogalmazott:

„Egy iskolába jártunk, 1900-tól együtt tanultunk a Zeneakadémián. Csak éppen hogy soha nem találkoztunk. Bartók mindig más napokon ment be, mint én. Különben is, Bartók igen visszavonult egyéniség volt, még a saját osztálytársaival sem barátkozott” (Visszatekintés, II. 456).

Az 1905-ös esztendő Bartók és Kodály egymásra találásának éve. Bartók „… akkor kezdett érdeklődni a gyűjtés módja iránt. Ekkor ismertettem meg Vikárral” (Visszatekintés, II. 404).

A hagyomány megmentésének alfája és ómegája a gondosan végzett terepmunka. A tapasztaltabb Kodály így „avatta be” Bartókot a gyűjtőmunkába: „Felosztottuk egymás közt a kutatási területeket, hogy tervszerűen dolgozhassunk. Időnként aztán összejöttünk, ki-ki magával hozta a tarisznyájában a gyűjtés eredményét. Összevetettük, összeraktuk, amire külön-külön rábukkantunk, egybekevertük a külön lapokra följegyzett anyagot” (Visszatekintés, II. 457).

A szakirodalomban köztudott: a gyűjtőmunka során Bartók és Kodály nem jártak egymás nyomában, azaz: amelyik faluban Bartók gyűjtött, oda Kodály „nem szállt ki.” Az egymás iránti bizalom ragyogó megnyilatkozása volt ez, ma is példaerejű. A törtető, a prioritásért küzdő „kutatók” száma még ma sem kevés.

Tudvalevő, hogy Bartók népdallejegyzési technikája csak fokozatosan véglegesült. Kodály A folklorista Bartók (1950) című tanulmányában így vázolta Bartók módszerének tökéletesedését:

„Az első időben elnagyolt, vázlatos a lejegyzés, még a fonografált dalok részletes rajzát sem tünteti fel. (…) Később ezeket revideálva a fonográf alapján, az apró díszítő hangokig részletezi. Újabb revíziónak veti alá egész anyagát 1934-40-ig. Lejegyzései a végső határt jelentik, ameddig emberi fül műszerek nélkül eljuthat. Ezen túl már csak a hangfényképezés következik” (Visszatekintés, II. 454-455).

Eddig a téma kifejtésében Kodály-idézetekből építkeztünk, szólaljon meg hát maga Bartók is: forrásul Benkő András Romániában megjelent Bartók-interjúk című közleményét használtuk, amely a László Ferenc szerkesztette Bartók-dolgozatok 1981 című kötetben látott napvilágot (Buk. 1982). Jelöljük az interjú megjelenésének helyét, idejét, „szerzőjét”.

„Kodály Zoltánnal együtt láttunk munkához, és bizony nagy fáradsággal és szívóssággal dolgoztunk. Bejártuk úgyszólván az egész régi Magyarországot (…) nem volt könnyű beférkőzni a falusi nép bizalmába” (Keleti Újság, 1933. dec. 19. Név nélkül).

Az egyik interjú szerzője azt is megidézte, miként térült-fordult Bartók az adatközlők között. Íme:

„A gyűjtés módja vidékek és fajták szerint különböző volt. A román falvakban (…) a tanítót, vagy a papot kértem fel, hogy gyűjtse körém a leányokat (…) a leányok eleinte szabadkoztak. – Ők bizony nem énekelnek – mondották –, mert szégyellik magukat (…). Mikor aztán a dalok forrása kibuggyant belőlük, a legszebb és legrégibb dalok szabadon és kristálytisztán ömlöttek az ajkukról. A magyar és székely vidékeken már nem leányok voltak a dalok forrásai, hanem az öregasszonyok (…). Ezért kellett nekem öregasszonyokhoz fordulnom, hogy a régi népdalok eredetiségének gyökeréhez jussak (…). Nótázás közben a dalokat először kótára vettem, azután leírtam szövegüket, majd mikor ezzel is készen voltam, a gramofonba énekeltettem be őket. Ez volt a legmulattatóbb, mondhatnám szórakoztató része tanulmányutamnak” (Keleti Újság, 1922. okt. 31. Kőmíves Lajos).

Bartók érdekes választ adott arra a kérdésre, hogy milyen „szabályok szerint dolgozik?” Íme: „Az ember nem dolgozik meghatározott szabályok szerint. Én legalább nem. A szabályokat utólag hámozzák ki a műből. A zene az mindig lesz, mert a zene lelki szükséglet az embernek” (Temesvári Hírlap, 1932. február 5. Név nélkül).

Szólnunk kell röviden arról is, hogy milyen követelmények „szükségeltetnek” a népdalfeldolgozásokhoz? Erről Kodály A népdal és a rádió című írásában (1956) így nyilatkozott:

„Hasonló három fokozatba állíthatók a feldolgozások. Jó feldolgozás az eredeti szépségét nem homályosítja el, sőt, kiemeli, fokozza. Ezeket kell terjeszteni. Lehet azt is, ami legalábbis nem hamisítja meg. De nem szabad az olyant, amely kiforgatja lényegéből, vagy ízléstelen, művészietlen, kontármunka” (Visszatekintés, II. 303).