Barber Shop
2024-09-23 16:00:00
- Kuszálik Péter
Igazodnom kell a kor szelleméhez és az olvasói igényekhez. Néhány angol szót is be kell vegyítenem a szövegeimbe, hadd lássa a jónép, hogy ’up to date’ gyerek vagyok (= ismerem az új módit). A Népújság reklámoldalán van egy angol nyelvű hirdetés. Vélhetően egy helyi kereskedelmi rádió szeretne hallgatókat verbuválni, de nem azt közlik, hogy milyen frekvencián lehet őket megtalálni, hanem azt, hogy ők ’onlájn sztrímelnek’. Magyarán: élőben közvetítik az adásaikat. (Hülye lenne felvételről adni azt, ami azonnal elévül.) Manapság majdnem ott vagyunk, mint a rádiózás kezdetén: a szöveg egyenes adásban megy (a módszer áldásaival és átkaival együtt), a zene pedig His Masters Voice-patefonlemezekről.
Sok minden megváltozott, csak a pénz utáni hajsza viseli még a bébikor mosolygödröcskéit (= grüberli; angyalrovátka). „A pénz éltet mindent” – tartják a fináncfélék; s bizony mondom: nem tudnám megcáfolni ezt az aranyköpést, legfennebb kiegészíteni: „kivéve, amit nem”. Ifjúkorom egyik slágere is a lényegre utalt: „Jól érzem magam, / minden rendben van, / csak a zsebpénz lenne több.” Ezt a szálat most elvarrom, mert ideje lenne a borbélyokról szólnom.
Kezdetben a nagy híd melletti borbélyüzletbe vittek nyiratkozni (Kolozsvár, ötvenes évek), ahol kézzel mozgatott hajnyírókkal kínozták a betérő vendégeket. Kopaszra egy-ötvenért nyírtak, a csikófrizura két lej volt. Amikor – valamely gyűlésen – a társadalmak közötti különbségeket magyarázták, akkor a pionírinstruktor azzal rémítgetett, hogy Amerikában húsz dollár egy hajnyírás. Ez a motívum néhány évvel ezelőtt bukkant föl ismét az életemben, amikor a svéd főváros utcáin sétálva Zsoltika rámutatott egy csapat frissen frizurázott kiskamaszra: „ezeknek a kölyköknek a sérója havi ötszáz koronával terheli meg a családi kasszát” (= 250 lej).
Végre utolértük a fejlett kapitalista országokat! Azért folyt el annyi vér a szabadság oltárán, hogy nálunk is megdráguljon a hajnyírás. No, nem a svédországi értékig, de hírek szerint két tábla vaj árát is elveszik egy alkalommal. Nem csoda, hogy kevesebb üzlet működik manapság, ráadásul már nem is a régi helyükön. Ki tudna felsorolni bár öt ’koszvájót’ Vásárhely ötvenes–nyolcvanas éveiből? Bocsánat, ez nem tiszteletlenség, hanem korabeli megnevezés; a kültelki argóban így (is) nevezték a borbélyokat. A kifejezés azt sejteti, hogy az átkos rendszer nem becsülte, hanem megalázta a kétkezi munkást (holott Sztálin idejében – és utána még sokáig – ők voltak az uralkodó osztály fehér köpenyes kiválóságai). Bezzeg a sebészprofesszorhoz szombatonként eljárogató ’hajszobrász’-nak kijárt a „mester” megszólítás.
Közbevetőleg két gyári emlék. Pethő Áron mérnök úr volt a főnököm, aki gyakorta járt ki a Maros mellé, ellenőrizni az épülő új víkendház munkálatait. Nemegyszer a borbélyához is beugrott, s fél kettő körül frissen nyírva jött vissza az irodába. A stratégiához megfelelő ideológia társult: „munkaidő alatt is nő hajam, miért ne vágatnám le délelőtt?” A katonaságnál kezdtem, később a gyárban is megnyírtam azokat, akik bíztak benne, hogy nem vágom le a fülüket. Fésű kell hozzá és egy jó olló. (Egyszer D. Karcsit is megnyírtam, az nagy munka volt, mert olyan boglyas volt, akár Angela Davis.) A gyári dudaszó előtt épp Zolinak igazítottam a ’tollát’, amikor nyílt az ajtó, és belépett Bogdan, a műszaki igazgató. A mi részlegünk (főgépészet, karbantartás) mindig a begyében volt, ott szúrt ki velünk, ahol lehetett. Az ilyen váratlan bekukkantások is alkalmat adtak neki arra, hogy a másnapi gyűlésen fölemlegesse a főnöknek, hogy a beosztottjai „bezzeg” lazsálnak. Megállt bennem az ütő, azt hittem, hogy kitör a balhé. Semmi. „Én is munkaidőben nyiratkoznék, de nekem nem lehet” – mondta a diri, és kihátrált.
1989 decemberében – a Vezér kinyírása után – megérkezett a szabadság: már nem tiltották a hosszú hajat: azóta van divatja a varkocsnak. Utóbb két dolog is hozzájárult ahhoz, hogy csődbe menjenek a ’borbélyházak’. 1. Előbb a szegedi szerb piacon, majd az üzletekben is megjelentek az elektromos hajnyíró gépek. 2. A vadkapitalista infláció még jobban megritkította a klienseket: „miért menjek az üzletbe, amikor tíz nyiratkozás árából veszek egy masinát, s azzal kétszázszor vágom le a hajam?” Szóval így. Néhány éve ismét üzletbe jár a tehetősebbje, mert a példát mutató focisták olyan flancos frizurákat találtak ki, hogy azokat már csak profi mesterek tudják utánozni. Továbbá: mert van rá pénz a tárcában. Nem utolsósorban: most a férfiakat érte utol a fejszőrzettel való bajlódás, a nők többsége az egyszerű modellt (= borított spagetti) kedveli.
A kapitalizmus újabb diadalát kell látnunk a borbélyüzletek mai mérsékelt virágzásában, s ez jól van így. Ha 1959-ben arra kellett büszkék lennünk, hogy nálunk csak pár lejbe kerül a nyírás, akkor most attól dagadozhat a kebel, hogy telik nekünk Barber Shopba járni. Mióta emelték a nyugdíjamat, nekem is megvolna a rávaló, de húsz éve már nem kell ilyen helyekre járnom. Megoldotta a természet. No hair, no problem.
