Barátom, a kutya. A tacskók

A tacskóknak, mint a legtöbb kutyafajtának, sima, hosszú és szálkásszőrű változata van.

A minap kutyaborbélynál jártunk. Ott szaladgált egy kölyök szálkásszőrű fekete tacskó. Az én shi-tzum azonnal nekirohant, és az orvosi rendelőben kicsi volt a hely a nagy játékhoz a két csöppségnek. Gyönyörű példány a kicsike, mert törpe a fajtája is. No, az ő gazdija, egy kedves fiatalasszony, akinek a kutyázás a foglalkozásához tartozik, mondotta a másik nagy bölcsességet Csányi professzor után. Az etológus professzor szerint van ember, állat és kutya, a tacskós asszonyka szerint vannak tacskók és kutyák. Be kell vallanom, nehéz nem egyetértenem vele.

A tacskóknak, mint a legtöbb kutyafajtának, sima, hosszú és szálkásszőrű változata van. A méretük is kétféle: normál és törpe. Alacsony termetűek, hosszú gerinccel és kurta lábbal. Földszintes kutyáknak is csúfolják őket. A nagykönyv azt írja róluk, hogy: „…egyike a legértelmesebb, legmozgékonyabb, legvidámabb fajtáknak. Nem véletlen, hogy a fajta ilyen hosszú időn keresztül képes volt fennmaradni.”

Eredete a rövid lábú, hosszú hátú egyiptomi kutyákig vezethető vissza. Egy i.e. második évszázadból származó egyiptomi sziklasírban olyan ábrázolásokra bukkantak, amelyeken egy hosszú törzsű, rövid lábú szuka kutya látható, hegyes orral, lógó füllel. A neve Tekal volt. Ez a név mindenesetre nagyon hasonlít a tacskó német elnevezésére, ami teckel. A tacskót szülőhazájában, Németországban Dachshundnak hívják, mely az ónémet Tachs (borz) szóból származik, ami az idők során Dachsra változott. Ezért nevezik sokan, még a Monarchiából való reminiszcenciaként daxlinak a tacskót.

A tacskó nagyon alkalmazkodó. Őrzi a házat, a gyerekekkel játszik, gazdájával vadászik. Olykor makacs és sértődékeny. Ha ilyen kutyát szeretnénk, tudnunk kell, hogy a tacskó falkaállat! Emiatt az egyedüllétet rosszul viseli, szinte folyamatosan igényli a vele való törődést, foglalkozást. S ha magára hagyjuk huzamosabban, bosszúálló, mert pl. bepisil. Egyébként is elég nehéz szobatisztaságra szoktatni.

Vadászatra kiválóan alkalmas, különösen a szálkásszőrű. Kevésbé érzékeny, az időjárás viszontagságait is jobban tűri, mint a sima. Elsősorban kotorékkutyának tenyésztették, azért, hogy a föld alatti zsákmányt (róka, borz, üregi nyúl stb.) a vadász elé hajtsa (ugrassza), hogy azokat ki lehessen lőni. A szálkásszőrű tacskó sokoldalúságát mutatja, hogy a föld alatti munkán kívül kiválóan alkalmas a föld feletti és a vízi munkára is. Föld felett a legfontosabb feladata a vaddisznóhajtásokon a disznók felkutatása és a vadászok elé hajtása. Óriási szerepet kap a vadászok körében az a tulajdonsága, hogy a sebzett vadat a megfelelően bevezetett tacskó biztosan kutatja fel és segít terítékre hozni. Ezenkívül alkalmazható kajtatásra, bokrászásra, nyúlhajtásra is. Nem alkalmas viszont arra, hogy a virágos udvart vigyázza, mert kotor mindent és mindenhol.

Minden tacskó rendkívül értelmes. Nemcsak könnyen tanul, hanem valósággal gondolkodik. Legendákat mesélnek arról a tacskóról, amelyiket az egész család dédelgetett, mikor tüske ment a mancsába, és éppen ezért a tüske kihúzása után még hetekig sántított (persze csak akkor, ha a gazdi látta).

Olyan országokban, ahol több munkahely is engedélyezi az alkalmazottaknak, hogy magukkal vigyék kutyáikat, a tacskó kedvelt „irodakutya”, órákig elücsörög gazdája lábánál, senkit sem zavarva.

A legendákat valós történetekkel egészítheti ki bárki, akinek valaha tacskója volt. Legközelebb.