Banánköztársaság

Végre kihirdették a szép hazánkat az Európai Unió iskolaprogramjához csatlakoztató törvényt, így friss gyümölcsöt és zöldséget is kaphatnak az iskolások. Ideje volt már a szabályozásnak, hiszen egyre gyakrabban olvashatunk olyan statisztikákat, amik a lakosság s benne az aprónép túlsúlyossága kapcsán riadoznak, így üdvözlendő minden, az egészségesebb életmódot segítő kezdeményezés.

Egy szép, egészséges világban egy ilyen törvény alkalmazása úgy történne, hogy az oktatásügyi nagyokos elmenne a helyi gazdaszövetkezethez, és egykettőre leszerződné vele a kellő mennyiségű friss gyümölcs és zöldség leszállítását. Csakhogy beteg világot élünk az unió balkáni végein, így a diáknép banánt kap tízóraira, amit jó messziről hoznak neki a multik, ebbe a gazdasági értelemben banánköztársasággá züllesztett egykori virágzó agrárállamba.

Mert ha az oktatási illetékes a kerékbetörésig is ragaszkodna ahhoz, hogy a szomszéd falvak gyümölcsöseiben és zöldségeskertjeiben termett finomságokkal traktálja a diákokat, akkor sem tudná ezt megvalósítani. Mivel szűk három évtized piacgazdaságra való visszatérés után is még ott tartunk, hogy a helyi gazdák képtelenek betörni a multik kapuján a termékeikkel. Azért visszatérés, mert a proletárdiktatúra előtt virágzott itt is olyan szövetkezeti mozgalom, amilyen most is létezik az unió nyugati államaiban, és dolgozik a gazdák érdekében, jelentős szava van a mezőgazdasági szakpolitikák alakításában.

Nálunk a politika viszont inkább szájkaratéban jeleskedik a jó szabályalkotás helyett, ezért az itteni gazda a hispán szaktársnál eprészik vagy dolgozik valami egyebet, s küldi haza a pénzt, amiből a család többek közt az egykori szövetkezeti tejgyárban a multi cégjegyébe csomagolt tejterméket veszi, aminek még az alapanyaga is külföldről, kamionnal érkezik.

Amúgy kiváló, hogy valami azért már kezd csírázni, s legalább alkalomadtán lehet helyi kezdeményezés eredményeképpen hazai gazdák jóféle házi termékeiből vásárolni. Csak meg kéne találni a módját, hogy ez a csíra szökkenjen szárba, s nőjön nagyra. Még egy százada sincs azoknak az időknek, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalom jelentős része jó megélhetéshez jutott a szövetkezeti hálózat nyomán, s azokban az időkben az itteni életszínvonal is legalább partiban volt a környező országokéval. Hallani időnként, hogy a jövőben az uniós pályázati rendszer is kedvezne majd a szövetkezetbe tömörült gazdáknak, ami – abból kiindulva, hogy a szövetkezeti mozgalom 19. század közepén való elindulásakor Erdélyben nagy lendülettel fejlődött ez az intézmény – még biztató is lehetne a jövőre nézve. Hogy legalább a banánon tartott diáknépnek ne a vándorbot legyen az egyetlen jövőképe.