Balszerencsés véletlenek egybeesése

November 27-én, szerdán az Erdélyi Kárpát Egyesület meghívására a Bod Péter Diakóniai Központ zsúfolásig megtelt termében tartott előadást a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozatról Kollár Lajos szervező, expedícióvezető és Mécs László hegymászó.

Fotó: archív

November 27-én, szerdán az Erdélyi Kárpát Egyesület meghívására a Bod Péter Diakóniai Központ zsúfolásig megtelt termében tartott előadást a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozatról Kollár Lajos szervező, expedícióvezető és Mécs László hegymászó. Az előadást követően az érdeklődők kérésére a vendégek beszámoltak a tragikus kimenetelű hegymászás részleteiről, arról, hogy tulajdonképpen mi vezetett ahhoz, hogy Kiss Péter, a legfiatalabb és legígéretesebb alpinista és Erőss Zsolt, minden idők legeredményesebb magyar hegymászója az életét veszítse.

A végzetes nap

Az expedíció májusban volt. A végzetes 21-i események óta eltelt időszakban nagyon sokan megpróbáltak feleletet adni arra a kérdésre, hogy mi is történt tulajdonképpen a világ harmadik legmagasabb hegyén, a 8586 méter magas Kancsendzöngán. Az expedíció vezetőjét szakmailag megalapozatlan támadások, vádak érték azzal kapcsolatosan, hogy nem tett meg mindent azért, hogy a két hegymászó épségben lejöjjön a hegyről. Kollár Lajos és Mécs László nem csak azért vállalta fel azt, hogy az előadás-sorozaton összefoglalják a Magyarok a nyolcezreseken expedíciósorozat eddigi eredményeit, hanem úgy érezték, ennyivel tartoznak azoknak, akik érdeklődtek, szerették és eljöttek Erőss Zsolt előadásaira. Nem magyarázkodni, tisztázni akarták mindazt, ami azon a végzetes napon történt, hanem csupán hitelesen, „első kézből” elmesélni, kérdésekre válaszokat keresni, amennyiben lehet.

– Az expedíció tragédiája három mondatban foglalható össze – mondta a beszámolót követőn Kollár Lajos. – Erőss Zsolt valóban a legnagyobb magyar expedíciós mászó volt, különleges helyzetű, képességű ember, de nem sérthetetlen. Az emberek nem képesek elhinni, hogy ebben a szakmában előállhat olyan helyzet, amiből nem lehet kijönni. Az expedíciósorozaton Zsolt nemegyszer a végletek határán járt és készen volt azt is elfogadni, hogy egyszer nem fog hazajönni. Nem csak ő, hanem a világ összes nagyon jó, motivált és eredményes magashegyi mászója ilyen – mondta Kollár Lajos.

Hogy mi vezetett a tragédiához, azt szakmailag a történések sorából ki lehet következtetni, de hogy valójában miért is döntött úgy Zsolt, hogy ezúttal többet rizikózik, mint korábban más expedíciókon, azt már nem lehet megtudni.

Kiss Péter és Erőss Zsolt május 20-án vállalták a csúcstámadást. Jól haladtak, ameddig együtt elérték az ún. nagy rámpa végét és kezdték volna a csúcstraverz szikla útját, de a serpák lemaradtak és nem helyeztek el fix köteleket a kitettebb helyeken, hogy ne kelljen külön kötélbiztosítást használni. Be kellett vállalni egy 200 méteres, biztosítás nélküli fölmenetet 8300 méteren. Ha be lett volna biztosítva ez a szakasz, akkor az említett távolságot megteszik egy fél óra alatt, biztosítás nélkül viszont Zsolték három és fél óra alatt küzdötték le a traverzet.

– Az első, a köteles probléma hajnalban jelentkezett. Akkor rádió adó-vevőn megkértem Zsoltot, számoljon be, hányan vannak azon a szakaszon, bírják-e a mászást, mert az idő jó, lehet menni. (A műholdas előrejelzés szerint mind május 20-án, mind 21-én kiváló csúcstámadó időjárás volt.) Ekkor azt mondta, hogy „fél óra múlva a csúcson vagyunk”. Ehhez képest három és fél óra múlva sikerült. Időközben nem beszélgettünk. A csúcson is megkérdeztem, folytatjátok? Le tudtok jönni? Azt válaszolta: „minden jól megy, fáradtak vagyunk, hosszú lesz az út, de végigcsináljuk”.

Oscar Cadiach, az a spanyol hegymászó, aki Zsolttal együtt volt a csúcson, azt állította, hogy félórát beszéltünk. Ez szemenszedett hazugság. Nyilvánvaló, hogy a csúcsbeszélgetésünk alig fél perc volt. Azt közöltem, fejezzük be azonnal és egy-két fotó után azonnal kezdjék meg az ereszkedést, arra kértem, hogy a kornernél (sz.m. az említett veszélyes szakasznál) kapcsolja be az adó-vevő készüléket, mivel harmadik nap volt náluk töltetlenül.

Aztán lefele jövet Erőss alól kiment a talaj. Gondoltam arra, hogy nem tudnak lejönni Péterrel együtt olyan magasból, hiszen közel 24 órás mászás állt mögöttük. Aztán csodával határos módon mégis lennebb ereszkedett, majd összerogyott. 20-án 18 órakor érték el a csúcsot, aztán legközelebb Zsolttal 20 órakor beszéltem. Ő hívott engem és közölte: nem fog tudni lejönni, mert elfáradt. Lehetett volna csalogatni, de úgysem tudott volna lábra állni. A kockázatot be kell vállalni, hogy pihenjen a halálzónában, mert fáradtan biztos kicsúszott volna. Ezért azt kellett mondjam neki, hogy a 24-25 fokos hidegben pihenje ki magát, mert az út veszélyes része hátravan, amit nem lehet fáradtan megtenni, ugyanakkor a pihenés is kockázatos a halálzónában. Én nem mondhattam neki, hogy mit tegyen, mert nem tudott megmozdulni. Ilyenkor a hegymászó egyetlen lehetősége, hogy erőt gyűjt és megpróbál minél előbb kikerülni a halálzónából. Arra kértem, hogy húzza fel magára a hátizsákot – mondta: jó, persze. Tíz perc múlva visszahívtam és csak annyit említett: „most ejtettem le”. Ekkor már gondoltam, itt a vég, mert koordinációs gondok álltak elő. Pihent valamicskét, aztán azt mondta, hogy mozog, minden rendben, de még mindig iszonyú magasan volt. Aztán megszakadt a kapcsolat. Addig is elképesztően hosszan tűrte azt a helyzetet. Zsolt egyszerűen elfáradt, kimerült. Aznap a hegynek oxigénpalack nélkül 11 csúcsmászója volt, 7-en lejöttek.

A felelősség a hegymászóé

Azt sem lehet állítani, hogy Zsolt hibás döntése(i) váltak végzetesekké. Mindig vállalta a kockázatot, nagyon nagy hegymászó volt, aki mindig tudta, hogy hol a határ. Itt valami miatt mégsem mérte fel, mert nem jelzett a szervezete. Végig mindenki jól érezte magát, jó volt a hangulat. Egészen biztos vagyok benne, hogy Zsolt nem érezte, hogy baj van vele.

Mécs László szerint ilyen helyzetben mindig az a fontos, hogy szakmai szempontból vonják le a tanulságokat. A magashegyi túrázásban nincsenek szigorú szabályok. Lehet tudni, mi az ésszerű, mi növeli az esélyt a csúcs elérésére, ugyanakkor bizonyos döntések csökkenthetik is ezt. De a döntés mindenképpen a mászóé. Az, hogy milyen mértékben vállalható a kockázat, hozzájárulhat a sikerességhez is, de csapda is lehet ugyanakkor. A Kancsendzönga expedícióban az is növelte a kockázatot, hogy Erőss Zsolt és Kiss Péter alacsonyan, 7250 méteren állították fel az utolsó táborukat, ahelyett, hogy 7500-on, vagy még annál is magasabban húztak volna sátrat. Oscar Cadiach és társa 7600-on táboroztak a csúcstámadást megelőző napon, így kevesebbet kellett felmenniük. Ezért sikeredett hosszabbra a kelleténél Zsolték csúcsmászása. Ilyen hosszú időtartamú magashegyi mászásban még nem volt részük és valószínűleg az, hogy nem fordultak vissza 16-18 órás kapaszkodó után, még növelte a kockázatot. Ehhez hozzájárult az is, hogy nagyon magas hegyről van szó (sz.m.: a világ harmadik legmagasabb csúcsa), nehéz a terep és a megtett úthoz viszonyítva valóban kevesebb vizet vittek, aminek a hiánya is hozzájárulhatott a végkifejlethez.

Zsoltot egyszerűen nem lehetett rábeszélni, hogy több folyadékot vigyen, mert csak egy zsebe volt. Az is tény, hogy amputált lábbal lassabban haladt és ameddig nem volt késztetése arra, hogy lemondjon, nem fordult vissza. Sőt, bizonyos értelemben inspiráló volt Kiss Péternek a jelenléte, aki elképesztő technikai tudással, hihetetlen fizikummal úgy „ment, mint a nyúl”. Nyilvánvaló, hogy Zsolt ösztönözte, jobban hajtotta magát azért, hogy a „mester” ne maradjon el a tanítvány mögött. Ez nem is baj, ameddig mindenki tudja azt, hogy hol van a teljesítőképességének a határa. Amiről pedig kevesebbet beszéltek, az, hogy Zsolt sem volt fizikailag már a régi. Életkorából adódóan, amiatt, hogy műlábbal járt, az életmódja is jelentősen megváltozott az elmúlt években. Nagyon sok szereplése, intéznivalója volt és egyre kevesebb időt töltött mozgással, túravezetéssel. Úgy gondoljuk, hogy mindezek közrejátszottak abban, hogy nem tudott lejönni a Kancsendzöngáról. Az elemi erő elvitte odáig, és ott megszakadt valami – mondták hegymászótársai.

A mentési kísérlet kálváriája

21-én hajnalban, miközben Zsolték még araszoltak lefele, megindult a mentési kísérlet. Jaró Dudtkával együtt félóránként próbált Kollár Lajos kapcsolatot teremteni Zsoltékkal, de nem lehetett. Még látták, amint a rámpa alatt két alak ereszkedik, aztán egy felhő eltakarta a hegyet, majd miután egy óra múlva kitisztult, csak egy valakit észlelhettek. Az alaptáborban azonban nem létezett olyan ember, aki föl tudott volna menni a négyes táborig. Ha azonnal elindul valaki, akkor is az út három napot tart. Helikopteres mentés szóba se jöhetett volna, hiszen, amint Simone Moro, a himalájai helikopteres hegyimentő-szolgálatot vezető svájci mentőorvos egy budapesti szimpóziumon, ahol többek között ezt a lehetőséget taglalták, elmondta, világrekord lett volna ilyen magasságban a helikopteres mentés. Volt egy remény arra, hogy sikerül két serpát felküldeni a hármas táborból a négyesbe, ők egy nap alatt megtették volna az utat. Az teljesen más, hogy egy nap Zsoltnak annyit jelentett volna, mint egy év, hiszen három éjszaka bivakoltak.

Végül hosszú alkudozás után sikerült az alaptáborból két serpát másnap hajnalban útnak indítani, azonban Oscar Cadiach visszaküldte őket azzal, hogy azokat nem a magyarok, hanem ő fizette – magyarázta a mentési feltételeket Kollár Lajos, majd így folytatta: Már 21-én értesítettük az expedíciót szervező irodavezetőt a tragédiáról. Sajnos Simone Morót azért nem tudták elérni, mert ő az Everesten mentett mindkét helikopterével. A másik mentős egység pedig az időjárás miatt fel sem tudott szállni Katmanduból. Végül 25-én jött egy helikopter az Everestről, akklimatizált emberekkel, de kiderült, hullaszállításhoz sem volt elégséges ez a csapat, mert egy koreai hegymászó előkészített holttestét sem tudták lehozni.

Kollár Lajos szerint a lehetőségek függvényében mindenki megtett mindent annak érdekében, hogy megmentsék a két hegymászót. Erkölcsileg elmarasztalható az a két serpa, aki annak ellenére, hogy megfizették őket, nem építette ki a kötélvonalat 8200 és 8500 méter között. Ők a fáradtságra hivatkoztak, de valójában az történik, hogy a serpák új nemzedéke nem annyira kötelességtudó, mint elődeik.

– Ezek a diszkóból kiszabadult gyerekek már nem hasonlíthatók azokhoz, akik tiszteletet vívtak ki ennek a népcsoportnak – magyarázta Kollár Lajos. – Cigarettázó ficsúrokkal volt tele az alaptábor. Azokra a hordárokra nem lehetett alapozni. Lefele jövet meghalt két serpa is, ami elriasztotta őket. Közben konfliktusba keveredtünk Oscar Cadiach-csal, aki azt állította, hogy a serpák az ő alkalmazottai voltak, így mi csak extra költségekkel bérelhettünk volna másokat. A koreaiak közül az egyik hegymászó, amikor megtudta, hogy „fáradtság miatt” nem feszítették ki a köteleket a serpák, ötöt szabályosan megvert a kettes táborban. Oscar Cadiach, mikor mondtuk neki, hogy fel kellene küldeni a hármas, netán a négyes táborba serpákat Zsolték után, megkérdezte: „Erősek a barátaid? Akkor mondd meg nekik, hogy jöjjenek le!”.

Az biztos, hogy Kiss Péter visszament Erőss Zsoltért és megpróbált segíteni rajta, mert a legutóbbi rádióhívásra is ő válaszolt. Peti nyugodtan folytathatta volna útját, bár azt nem lehet tudni, hogy visszaért volna. Halálát embersége, tapasztalatlansága okozta. Holttestét később megtalálták és a pozíciójából beigazolódott, hogy rosszul léphetett, kicsúszott, majd lezuhant. Zsolt pedig egyszerűen örökre elaludt.

Megérte?

– Nézd meg, hogy milyen eredményeket ért el a magyar hegymászás 10 év alatt. Természetesen a balesetek nem érik meg az áldozatot, de azt tudniuk kell azoknak, akik ilyesmire vállalkoznak, hogy ez nagyon veszélyes foglalkozás, történhetnek tragikus balesetek. 2009-ig a magashegyi túrázásokon hajunk szála sem görbült, akkor is jó eredményeink voltak, de valahogy nem foglalkoztak velünk. A Magyarok a világ nyolcezresein expedíció sikereit követően elmondhatom, hogy a teljesítmények és az elvégzett munka révén megérte az expedíciózás – válaszolta Kollár Lajos, aki azt is kijelentette: Kiss Péter és Erőss Zsolt tragikus halála miatt egyelőre nem folytatják a magashegyi kalandozást.