2024. november 22., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kedves olvasók, tisztelt előfizetők, előrebocsátom, hogy egy gyenge cikk következik. De van rá okom, becsszóra! Történt ugyanis, hogy a reggeli szerkesztőbizottsági gyűlés után, a kávét szürcsölgetve azon lamentáltam, hogy nekifogjak-e dolgozni, vagy – tekintettel a közelgő határidőkre – gyorsan fussam le aznapi bokros teendőimet a különböző hivatalokban. Mivel mindenhol van ebédszünet, és mindenhol máskor, úgy gondoltam, az utóbbit választom. A keddi az én napom, ekkor kell szerdára vezércikket írnom, déli tizenkettőig biztosan végzek az aktamaratonnal, oszt lesz még két-három órám körmölni. Óh, a kötetlen munkaprogram előnye és hátránya! Szóval elindultam. Amikor a lakhelyemtől százméternyire beragadtam a dugóba, már kezdtem sajnálni, hogy lusta voltam elgyalogolni 50 métert a garázsig, és kirángatni onnan a motort. Amikor elértem a postahivatalhoz, már azt is sajnáltam, hogy két éve nem javíttattam meg az asszony robogóját. Három kisnegyedi kerengés után végre találtam helyet, felkaptattam az épülethez vezető lépcsőn, majd a hirtelen torpanást követő hitetlenkedés közben üveges szemeket vetettem az üres ablakokra: volt posta, nincs posta. Mivel kongott, valószínűleg bezárták. Meg is kérdeztem a kisboltban. Tényleg bezárták. Vagy egy éve. Sík hülye vagyok – állítottam fel a magvas tézist magamról.

Akkor irány az állami hivatal, le kell adni néhány dékláráciét. 

Itt már csak két kisnegyedi kerengés volt, kaptam egy szűkös helyet, autóstul bebaktattam az útszéli bozótosba. Futólépés, üvegajtó, nincs már ebédszünet, hurrá. Odabent meleg, zsongás, futkorászás, tömeg. Kérdi a biztonsági, mit akarok, mondom, megnyomja a gombot, kapok egy számot. Beállok a végtelen sorba. Jön egy hölgy, lesi a sort, méregetget, tolakodgat, kérdi, mennyi a számom. Mondom, mennyi. Akkor ő elém áll, mert az övé kisebb. Mondom, hagynám is, ha működne a kivetítő, és szám szerint járulnánk az úr ghiséjéhez. Erre beáll mellém, de inkább elém, az aurám külső széle és a vállam közötti, eléggé intimnek vélelmezhető térbe. Kérdem, kedves hölgyem, nem állna be a sorba, ahogy mindenki? De hát nem engedem előre?! Mondom, ha elkezd működni a kivetítő, előreengedem, esküszöm. Dohog és felemeli a hangját, hogy akkor minek a szám? Mondom, ott a kapus, meg lehet kérdezni. Másfél órát állok. Minimum. Végre elérek a megváltó üvegfalig. A bent kuksoló hölgy jelzi, nem veheti át az iratokat. Online kellett volna küldeni. Mondom, ezelőtt két héttel online nem lehetett, csak személyesen! Ja, igen, de most már csak online lehet – mondja. 

Kitolatok a bozótosból, irány a másik posta. Itt már csak egyszer kerülöm meg a várat, felszabadul egy parkolóhely. Lebaktatok a főútig, belépek, itt is tömeg. A gyerekkoromból ismerős sárga mozaik kockásan mered rám, a vaskalorifer tiszta bauhaus. A fal előtt két keskeny vitrin, az egyikben sztudentfüzetet, a másikban vetőmagot árul a hivatal. Van rózsás naptár is. A falakon eladó képeslapok, darabja 2 lej. Tiszta nyugat. A sor szerencsére gyorsan oszlik. Jön egy másik hölgy: csak egy feladnivalója van, beengedjük előre? Beengedtük. A postáskisasszony kedves, gyorsan feladtam a rékomándátot. Irány haza.

Délután három van, befejeztem a cikket. El kéne küldenem, de meghalt a wifi. A kollégáim biztosan sűrűn emlegetnek, ennek a hosszától függ kétoldalnyi tördelés. Balkáni bukdácsolásom miatt most szívnak ők is. Gyorsan megírtam. Gyenge lett, mondtam az elején. De aktuális? Az, mint a nyomorúság.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató