Bálint Zsigmond: Emberközelben

A falu világa egy hónapra a marosvásárhelyi Kultúrpalotába költözött. Közel félszáz méretes fotón sugározza az emberség melegét, elénk tárva mindazt, amit az eltűnőben levő hagyományos, vidéki életmód a maga ezernyi arcával sokszínűen felmutat. Bálint Zsigmond fotóművész lécállványokra helyezett képei az előcsarnok hatalmas tükreiben megsokszorozódva sugallják, hogy a felvételeken megörökített emberek egyediségén túl egy nagy közösség léte, életformája, nemzedékről nemzedékre továbbadott lelki, szellemi és tárgyi kincsestára rajzolódik ki a szemlélődők előtt. Látványosan, hangulatosan és hitelesen. Tudjuk, jeles fotósunk a régi nagyok alkotói hitvallásának egyik legkitartóbb letéteményese, mondhatni minden életjelenséget igyekszik rögzíteni kamerájával, de legjobban emberközelben érzi magát, és akkor van leginkább elemében, amikor falusi kiruccanásokon úgy gazdagítja saját élménytárát, hogy a fotókedvelők nagy táborának is örömet szerez, tudnivalót kínál, valós és jelképes üzenetet közvetít. Több mint hat évtizede teszi ezt szenvedélyesen, lelkesen és fiatalosan. Igen, ezt az utóbbi tulajdonságát külön ki kell emelnünk, hiszen a legnagyobb mozgékonyságot igénylő fotós terepeken is lépést tart fiatal társaival, igényességből, ügyszeretetből, emberségből követendő példát nyújt nekik, noha idén már a 85. esztendejét tapossa. Ezért is tud annyi új fotóval előrukkolni, újabb kiállításokon remekelni. Ezt a mostani anyagot a budapesti Magyarság Házának közönsége is elismeréssel övezte. Az öt évvel ezelőtt megjelent azonos című album, az Emberközelben még bővebben tálalta, még gazdagabban érzékeltetve, hogy Bálint Zsigmond milyen jó emberismerő, mekkora meggyőző, kapcsolatteremtő erővel rendelkezik, és mennyire tájékozott szülőföldünk, Erdély, a magyarság létkérdéseiben, milyen szervesen tud beilleszkedni a mindennapok vidéki realitásaiba. Úgy, hogy múltat és jelent, közösségi sorsproblémákat és egyéni, személyes élettörténeteket, lelkiállapotokat egyaránt felvillantson. Kevesen jártak-keltek annyi kis településen, kevesen szereztek annyi jó ismerőst, mint ő a szerteágazó fotós útjain, ahol „egy változó kor emlékképeit” próbálta minél teljesebben, élethűen és sajátosan egybegyűjteni. 

„Fényképeim – olvasható egyik önvallomásában – e korszaknak állítanak emléket, azoknak az embereknek, akik tisztelik és ragaszkodnak hagyományos életformájukhoz. A sütőkemence kormos, mert ott sütik a finom, ropogós kenyeret, a padláson a füstölt kolbász és szalonna illata terjeng, a gazda kíváncsian lesi a pincéjét, kiforr-e már a bor, a gazdasági udvarban az állatok csipegetnek, a disznó felröffen, a kovácsmesternek néha még van munkája. A fiatalok öltözködésén eluralkodott a konfekció, de ünnepnapok alkalmával egyre többen a vidékre jellemző viseletben jelennek meg.”

Ilyen tág spektrumban vonzzák be sugárzó erőterükbe a nézőket a kiállított fotográfiák, amelyek „Kalotaszegtől Kostelekig, Barcaságtól a Székely Mezőségig, mind-mind a vidéken élő emberek életéről, a megélhetéshez szükséges kemény munkájukról, a pillanatnyi örömükről és néha a bánatukról szólnak.” Bálint Zsigmond gazdag képanyaga a következő generációknak is szól, emlékeztetőként, miképpen éltek, gondolkodtak, éreztek nagyapáik, nagyanyáik. De a maiaknak is sok megszívlelendő dolgot hordoz a tárlat összképéből is kidomborodó humánus üzenet.