Balázs Imre – 90

1931. október 26-án született, kilenc éve hunyt el. A székelyföldi Máréfalva szülötte, 1989-től az anyaországi Vácott volt az otthona, de művészete, alkotói kiteljesedése és lényegében minden egyéb, ami a festészetét meghatározta, Marosvásárhelyhez kötötte. Négy évtizeden át 1987-es áttelepüléséig városunk művészeti életének egyik legmeghatározóbb egyénisége volt. Sokan az elhivatott festő és művészetszervező fogalmát vele azonosították. Aztán eléggé ritkán lehetett hallani róla, a halála után, fél évtizeddel ezelőtt rendezett marosvásárhelyi nagy, retrospektív kiállítása széles körű visszhangot keltett. Értékes piktúrájának azt a modernebb vonulatát is alaposabban megismerhették akkor a vásárhelyiek a Kultúrpalotában, amellyel Balázs Imre Magyarországon gazdagította az életművét. A mostani kerek évforduló szinte észrevétlen maradt, nem értesültünk a jeles festő, grafikus, művészeti író emlékét idéző rendezvényekről, megemlékezésről. Némiképp ezt a hallgatást próbáljuk ellensúlyozni mai szövegeinkkel.

B.I. művészetéről Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész többek közt ezeket írja az artportálon: „A látványfestészet és az absztrakció határán született képein kiemelt hangsúlyt kapnak a gesztusok, a széles ecsetkezeléssel felhordott színek, a festékmasszába vájt, kapart és visszatörölt nyomok. A 60-as, 70-es években közvetlen környezetre (család, szülőföld) szorítkozó tematikájú vagy a hagyományos szellemi toposzokat feldolgozó (Dózsa-sorozat, Anyaság, Shakespeare-témák) festményeinek színvilága szinte a feketéig vagy égetett umbráig feszítetten komor, csaknem monokróm. Különösen jelentősek portréi, melyeken a hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyarságának sajátosan bensőséges arcképcsarnokát festette meg. A 70-es évek végén színei kivilágosodtak, és tájképei az absztrakció irányába mozdultak. Gyakori vándorlásainak táji szépségeit lírai naplóhoz hasonló tényszerűséggel örökítette meg rajzaiban, akvarelljeiben.”

Aki ennél többre kíváncsi, és alaposabban szeretne betekinteni ebbe a példásan felépített, markánsan kirajzolódó életműbe, annak a BALÁZS IMRE festőművész honlapja ajánlható a Facebookról. Ott a pályaszakaszok korszakolva, Vécsi Nagy mellett Banner Zoltán, Feledy Balázs, Szücs György elemző méltatásaival kiegészülve, kiváló művészi reprodukciókkal illusztrálva jelennek meg. 

Az író Lőrincz György a festő emberi kvalitásait, szülőföld iránti ragaszkodását s az ebből fakadó művészi hitvallását érzékelteti a honlapra szánt soraival. Alkalmi írás ez, hiszen a Máréfalván 2004. november 7-én nyílt Balázs Imre Galéria vagy állandó kiállítás avatóünnepségére készült, de jóval több annál, az ünnepelt személyiségét ihletetten kirajzoló, megkapó portré. Mellékletünkben ma ezt ragadtuk ki a honlapról.

A hazatérő ember

Amikor a felkérést megkaptam, hogy írjak néhány sort erről az ünnepre hangolt napról, arra gondoltam, írok pár sort, nem, nem Balázs Imréről, a festőről, hisz azt, tudtam, megteszi értőn Márton Árpád, hanem Balázs Imréről, a hazatérő emberről. A szembejövőről, ahogy Kós Károly a húszas években írta. Arról az emberfajtáról, aki, amikor mindenki menekült, mentette múltja, sorsa töredékeit, amikor tömegesen hagyták el a szülőföldet, mint ma is – hazatért. És már föl is írtam a címet: Balázs Imre, a hazatérő ember! – amikor felötlött bennem, hogy én valamikor, valahol olvastam Balázs Imre csodálatos, a lélek palástjába bújtatott, ötvözött sorait, és éppen a szülőföldről, tételesen a szülőfaluról. Keresni kezdtem, kerestem, s amikor megtaláltam, rájöttem, hogy én annál szebbet, jobbat, igazabbat nem tudnék írni. Rájöttem arra is, Balázs Imre sosem ment el tőlünk, sose hagyta el a szülőföldjét, vagy ha mégis, csak fizikailag, a lélek, a szellem, amely beragyogta az eltelt évtizedeket, innen, ebből a kis faluból fakadt, táplálkozott, örök és már megváltozhatatlan.

Hallgassák csak: „Szüleim mindkét ágról faluról származnak. Tehát első leágazás és elsőszülött gyermek vagyok, aki azért lettem máréfalvi, mert édesanyám hazavitt a falujába megszülni engem. Óvó szándéka mögött most már tudom, hogy a sors számomra teremtett lelki hadállást később megvívandó csatáimhoz. Még ma is úgy él bennem e sorsdöntő anyai mozdulat, mint az ösztönös megérzés gyönyörű példája. A visszajelzések nélküli múltba helyezve ezzel elsőszülött fiát, akire később annyi minden vár. Sejtjeiben, azok milliárdjaiban élhette meg ez a valamikori szépségében Ázsia pusztáit megidéző arcú, huszonhárom éves asszony ennek a mozdulatnak részére-részemre örök érvényű súlyát. Ugyanis megszülhetett volna Nagyszebenben, ahonnan hazavitt a falujába, de ő a belső hangra hallgatva ment, mentek kettesben a fiatalságukat próbára tevő úton a székely kapuiról elhíresült faluba. S ott is olyan ultramarinkék házba, nagyszüleim otthonába vittek, amit két patak ölel közre. Fölötte a mély csendben megbúvó régi temető.” Vagy: „Aranyló bronz festék omlott a tájra, szinte minden kéklő, zöldellő foltot betakart, ősz derekán a Hargita alatt. Itthon vagyunk a falumban. Tizenhat év után újból hívott a falum. Kronosz, Te végtelen idejű, miért iramodtál meg oly nagyon? Mint imént az éveket, úgy próbáljuk számba venni a rokon gyermekeket, nehezen jutva előbbre térben s időben. Megható élmény ilyen faluba hazajönni, ahol gyermekektől felbolydult zsivaj fogad! Hány magyar lelkületű, s céljaiban jövőjét, s benne hitet építő ifjú ember zsibong e gyermekáldástól megszentelt tájban. Máréfalva, most megint a mienk vagy, s mi ketten feleségemmel, őszi éjszakád párnáján szenderedünk nyugalomra. Kétszázhuszonöt éves templom harangja zúgott, zengett álmunkban, s kilencvenöt hősi halott csendes nótája hallatszott a messzi távolban, »valahol Oroszországban…«”

Igen, Balázs Imre írta ezeket a szavak bíbor köntösébe bújtatott, gyönyörű sorokat, és akkor, amikor még nem tudhatta, hogy egyszer, később, évek múltán művészetét őrzendő véglegesen hazatér a szülőfaluba. Egy mély érzésű, de halk szavú ember rejtett titka, vallomása jelenik meg e sorok mögött, arról a világról, amelyben felnőtt, élt és alkotott, de nem csak, arról is, miért alkotott úgy, ahogy. A kérdést is felteszi: „Minek a festőnek toll a kezébe”, mondikálom, amikor azért született, hogy képeiben számolja el emlékeit? Az éveit! – tehetnénk hozzá.

És mégis, kivételesen fontos az, amiről vall. Mert szavain keresztül megvilágosodik, miként és hogyan lett festő, megvilágosodnak a festmények is, az a már-már átláthatatlan sötét fal, amely feltűnik szinte minden festményén, amely annyira uralkodó, mintha csak azt mondaná – stop, nincs tovább. Ez már az én belső világom, amelynek holdudvara lehet, de csak az enyém. Magyarázat viszont a viszontagságos gyermekkor: Máréfalva, Szeben, Marosvásárhely, majd a menekülés, Budapest, a halott, megfagyott katonák látványa, a szűk udvarok, a szükséglakások, ahol élnek, ahova nem tör be a fény, vagy ha mégis – szürkén, töredezetten. ,,Így jöttünk el” – a lebombázott Budapestről fűzöm hozzá én, majd így folytatja: ,,a tavasz még nem kopogtatott a mezőkön, sem a rommá bombázott városokban. Jégvilág kegyetlen jeges fehérsége tartogatta számomra az utolsó élményeket. Ma is emlékeim mély rétegeiben hordom a csonttá fagyott német, magyar és orosz katonák ezreinek szívbénító látványát.” Vagy: ,,Ilyen udvarokban éltünk mi is, ennek fénytelen torz árnyékait ma is látom. Festőként különösen… És hányan csodálkoztak időnként képeim »riasztó « hangulatán, holott nem én szóltam, csak mögöttem jajdult az ember, s vergődött reménytelenül. Képeimnek egy része, melyeket a hatvanas évek derekán festettem, ezt az életérzést sugallja az érzékenyebb nézőkben. Egy akkortájt rendezett kiállítás után meg is jegyezte egy ismerősöm, kiváló, nagy műveltségű tanárnő volt Szászrégenben: Kedves Imi, nagyon tetszenek a képei, de nehéz lehet magának együtt élni ezzel a világgal”.

Majd egy másik helyen: ,,Akik jól ismernek, úgy tartják, olyan makacs vagyok, mint az öszvér. Úgy hiszem, jól ismernek”. Viszont mi, akik ismerjük, tudjuk azt is, halk szavú csendjén túl egy nagyon mély érzésű, a világgal együtt rezdülő Balázs Imre él. Úgy hiszem, Máréfalva nagyon meg fogja szeretni a messzire szakadt, ám kincseivel az átalvetőjében a szülőfaluba hazatért fiát. Vallom azt is, hogy az eddig székely kapuiról elhíresült falu pár év múltán már nemcsak a Malonyay által is megcsodált kapuiról lesz híres, erről a galériáról is, amelyet ma avatunk. Bár nem vagyok műértő, csak a művészetet szerető ember, higgyék el nekem, hogy ezek a festmények bárhol galériát érdemeltek volna, Budapesten, Vácon, de akár Székelyudvarhelyen is. Hogy mégsem ez történt – Balázs Imre tudott valamit, valamit, amit mi csak sejthetünk. Hogy itt a helyük.

Lőrincz György