Egyszer mindnyájunkban tudatosulni kezd, hogy kifelé tartunk az időből.
Egyszer mindnyájunkban tudatosulni kezd, hogy kifelé tartunk az időből. Persze mindig is így volt, hiszen születésünktől kezdve indítottak el azon az úton, amely végül az elmúláshoz vezet. Az élet kezdetén és derekán, amikor tanulni, dolgozni kell, családot alapítani, a gyermekneveléssel bajlódni, idős szülőket gondozni, tengernyi tennivalónk közepette olyan hosszúnak tűnik a távolság, hogy nem látjuk, valójában nem is akarjuk látni a végét.
Aztán eljön a nap, amikor emlékezetünk rakoncátlankodni kezd, mind többet szöszmötölünk, érezzük, ahogy kopnak, meglazulnak bennünk a régen jól működő alkatrészek, fájdalmak környékeznek, fogyni kezd az erőnk, és gyűlnek ismerőseink a temetőben. Rádöbbenünk, hogy az út véges, és igyekeznünk kell, hogy befejezetlen dolgainknak a végére járjunk. Közben, ha jól szétnézünk, azt is észrevesszük, hogy egyre több körülöttünk az életunt, a panaszokból ki nem fogyó, rosszkedvű, ingerült, ellenséges ember, nemtől és kortól függetlenül. Ilyenkor kénytelenek vagyunk igazat adni a Nagy Fehér Varázslónak, a német teológus, filozófus, orvos, orgonaművész, Nobel-békedíjas Albert Schweizernek, aki szerint a fiatalság mércéje „nem az életkor, hanem a szellem, a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy…” Amint abban is, hogy akkor leszünk valóban öregek, amikor lemondunk az eszményeinkről. „Az évek múlásával ráncossá lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor a lelked ráncosodik meg.” Ugyancsak neki köszönhetjük a felismerést is, hogy „az ember akár tizenhat éves, akár hatvan, csodára szomjazik, elámul a csillagok örökkévalóságán, a gondolatok és a dolgok szépségén, nem fél a kockázattól, gyermeki kíváncsisággal várja, hogy mi lesz holnap”.
Olyan társadalomban élünk, amelyben egyre több az idős ember. Számukkal ellentétben viszont egyre kevesebb a tisztelet irántuk. Bár nehézkesen boldogulnak a számítógépek, az okostelefonok és az elektronikai ipar újabb termékeinek világában, tudnak valamit, amit semmilyen készülék, legyen bármennyire okos, nem képes pótolni. És azt sem kellene elfelejteni, figyelmeztet Albert Schweizer, hogy olyan időkben, amikor a fényünk kialudni látszott, a tőlük kapott szikrától sikerült újra fellángolnia. Ezért is hálásak kell lennünk azoknak, akik a múltunkat hordozzák, de jelenünk megteremtői is egyben. Ők azok, akik türelemre tanítanak. Arra, hogy figyeljünk gondjaikra, hallgassuk meg, beszélgessünk velük, és ne írjuk le őket, ha azt szeretnénk, hogy majdan velünk is elfogadóan, türelmesen bánjanak. Tegyünk, mert tehetünk azért, hogy ne csak október elsejei világnapjukból, a mindennapjaikból se hiányozzék az őszi nyár melegsége.
