Az óriásszem fényében
2017-09-07 13:42:26
- Nagy Székely Ildikó
A magyar főváros nyári arcát körvonalazza, színeket, hangulatokat villant fel rövid sorozatunk.
A magyar főváros nyári arcát körvonalazza, színeket, hangulatokat villant fel rövid sorozatunk. A teljesség igénye nélkül vonultat fel pillanatokat a júliusi Budapesről, mindössze annyit, amennyit egy egyhetes kirándulás során láthatatlan élménybőröndjébe gyűjthet, és hazacipelhet az utazó.
Utoljára az Erzsébet tértől búcsúztunk. A pesti belváros legnagyobb zöldterületének számító parkban, a külföldiek által Budapest Eyeként emlegetett, alkonyat után kifényesedő óriásszem védelmében pihentük ki minden este – így a hazaindulás előttin is – a fővárosi nyárban rótt utakat.
A hippikorszak békéjét idézte meg bennem a fűben ülve sörözgető, kacarászó fiatalok látványa. Itt nem voltak visszafojtott indulatok. Láttunk telefonjába zokogó fiatalembert, akit pár perces videoüzengetés után – hozzá hasonlóan sportos testalkaltú – társai vettek körül, és vigasztaltak valami számunkra ismeretlen nyelven, és találkoztunk magyar népdalokat éneklő lányokkal is, akik tétovázás nélkül vonták be műsorukba a késői sziesztázókat.
A park elején levő gördeszkapálya közelében telepedtünk le mindig. Míg kisfiam tizen- és huszonéves fiúk társaságában ismételte újra meg újra a hajtánytrükköket, bőven volt időm magamba szívni a hely hangulatát. Egyik este egy őszes hajú férfi mellé ültem le az egyik padra. Tekintetével egy fürge kislány mozdulatait követte, aki görkorcsolyával suhant a pálya szöktetői között. Amikor a gyerek lefékezett a férfi mellé, oroszul beszéltek. Mégis az volt az érzésem, hogy a mi magyar szavainkat is érti az úr, mert viccelődéseinket hallgatva többször elmosolyodott.
Érkezésünk estéjén, pénteken is sokan voltak a parkban, de az igazi tömeg szombaton vette birtokba a teret. (Azon az estén, úton pihenőhelyünk felé egy verekedés végét is elkaptuk, később pedig láthattuk az úgynevezett Bulibuszt, amely nem messze a tértől parkolt le, és zenével, táncoslányokkal csalogatta a fiatalokat.) Vasárnap estére furcsán kiürült az Erzsébet tér, mintha törzsvendégei belefáradtak volna a hétvégi partikba. A hétfői szürkületre viszont újra megtelt élettel a park, zsongásával, folyton változó szín- és hangvilágával jelezve, hogy újra feltöltődött az energiakészlet. Ezt a zsongást, folyton változó szín- és hangvilágot számomra képtelenség lett volna megunni. Ezért is maradtak meg emlékezetemben ennyire élénken a parkban töltött esték, és ezért kívánkozom gyakran újra oda.
Az óriáskerékre egyszer sem ültünk fel. Utolsó estére terveztük a légi Budapest-csodálást, de végül megelégedtünk azzal, hogy odalentről kövessük tekintetünkkel a lassan forgó óriást. Ha közvetlen érintkezésünk nem is volt vele, a világhálón újra felkerestem. Így tudtam meg, hogy Budapest „Szeme” pár éves pihenés után bűvöli el újra a magyar főváros lakóit és vendégeit. A hvg.hu portálon találtak szerint egy belga cégtől bérlik a működtetők, a 65 méteres építmény korábban fél évtizeden át Párizsban gyönyörködtette utazóit.
Utolsó esténken elhatároztam, hogy nem hagyom eluralkodni magamon az utazás végi mélabút. Másnap délután gördült ki velünk a busz a Népligetből, az út – egy baleset miatti negyvenperces fennakadást leszámítva – kellemesen gyors, a hazatérés örömteli volt. Aznap mégsem találtam otthon a helyem, de aztán sikerült visszarázódni megszokott világomba. Egy hét múlva találtam csak rá a lélekzsebben rejlő mozaikdarabkákra, amelyeket jó volt újra megérinteni, megcsodálni és megmutatni mindenkinek.