Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az utóbbi hetekben sok időt töltöttem orvosi rendelők várótermében egy hályogműtétre készülő, operáció előtti vizsgálatokra küldött barátnőm kísérőjeként. Akaratlanul is rám telepedett a fehér falak között érzékelt sokféle – egyvalamiben mégis azonos – hangulat, és úgy gondoltam, ha kiírom magamból a legemlékezetesebb mozzanatokat, talán sikerül eltávolodnom tőlük. Ezért a mai történetem formát bont, egy életút vagy -szakasz helyett több létpillanatból szövődik, pontosan úgy, ahogy ő maga akarja. Így jelen pillanatban csak sejtem a befejezést.
Az első helyszín egy városközponti labor volt, ahol a barátnőmtől vért vettek. Ott találkoztam egy régi, kedves ismerőssel, akivel évek óta nem beszélgettünk, csak néhányszor elszáguldottunk egymás mellett Vásárhely különböző pontjain. Egy rokona laboreredményeiért jött, és pár perc múlva oda is adták neki, de mielőtt kilépett volna az ajtón, még felvázolta nekem az elmúlt időszak leglényegesebb mozzanatait: egy évig falun élt az édesanyjánál, nemrég tért vissza városi otthonába, és más megyében tanuló, középiskolás unokaöccse igazi tinédzserként okoz neki mindegyre fejtörést, mert hol szereti azt a távoli világot, ahova lassan negyedik éve tartozik, hol legszívesebben megszabadulna tőle. A miértekre – főleg a költözéssel kapcsolatosra – nem volt idő rákérdezni, pláne megvárni rá a választ, de megegyeztünk, hogy, amint szellősebb lesz a napi programunk, összeülünk egy kávéra, ahogy régen. Talán egyszer tényleg lesz ebből is valami.
A második helyszín egy egészségügyi központ családorvosi és belgyógyászati rendelőre osztott épületrészének várakozója volt, ahol – főleg az előbbi szolgáltatás miatt – sosem apadt a lélekszám. Mivel nem működött a számítógépes rendszer, csúszás volt a szakrendelésen, látszott is a páciensek arcán, hogy jó ideje belefáradtak a tétlen létezésbe. Bár nem betegként ültem köztük, mégis éreztem, hogy rám is ólommadárként nehezedik az idő, mozdulatlanul takar be szürke szárnyaival, úgy, hogy lélegzetet is alig kapok. Amikor végre a barátnőm is sorra került, és az EKG-vizsgálaton is szerencsésen átesett, kiderült, hogy korántsem vagyunk célegyenesben, a bal lába dagadása miatt ugyanis Doppler-vizsgálatra is szükség lesz, mégpedig nagyon gyorsan, a trombózisveszély kizárása érdekében. Így jutottunk el közös „kórházkalandunk” harmadik állomására, a sürgősségire, azaz a SMURD-ra, ahol a segítőkész fiatal gyógyítók egyike pillanatok alatt vérnyomást mért, egy másik pedig már kísérte is be barátnőmet egy belső helyiségbe. Engem a „várózónába” irányítottak, ahogy azt a falon olvasható felirat szó szerint jelezte. Itt aztán végképp körbevett a végtelen, néma időóceán, amelyet csak ritkán zavart fel egy-egy „pacient în reanimare” (beteg újraélesztés alatt) hanghullám. A remény és reménytelenség duettjét mormoló térben fél év körüli kislánnyal a karján sétált faltól falig egy fiatalos megjelenésű nagymama. Az apróság tágra nyitotta kék szemét, úgy figyelt, mintha egyszerre szerette volna magába szippantani a sürgő-forgó hordágyas emberek és az elcsigázott hozzátartozók látványát. Egy idő múlva aztán a kicsi is elbágyadt ebben az elfojtott sóhajokkal terhelt atmoszférában, és néhány perc múlva már csendesen aludt nagyszülője vállán. Nemsokára az ablak túloldalán, a páciensek „övezetében” felbukkant a szép arcú, harmincévesnél többet nem mutató édesanya, karjában egy nagyobbacska, csupa mosoly leánykával. A váróterem egyik székére telepedett nagymama néma szeretetjeleket küldött az anyja ölében bújócskát játszó másik unokának, akinek fel-felcsattanó kacagása láthatatlan örömcseppeket szórt a várakozók közé. Még a reggel óta férje esetleges diagnózisa miatt szorongó, hosszú szoknyás, ősz hajú cigány asszony arca is felderült egy pillanatra. A kislány kacagása szerencsét hozott az asszonynak, nemsokára ugyanis szólították, és tudtára adták, hogy nem annyira rossz szerette állapota, mindössze tüdőgyulladása van. A mellettem ülő széken egy középkorú nő gyomorrákos apja állapotáról tájékoztatott valakit telefonon, szavaiból vastag daraként hullt a fájdalom szerteszét. Nemsokára a kislány édesanyja is telefonált, így adta saját anyja tudtára, hogy nagyobbik gyermekét meg kell röntgenezzék. Rövid idő múlva aztán ők is átjöttek a váró-
terembe. A korábbi mosolynak nyoma sem volt a két üde arcon, hiszen pár perce tudták meg, hogy a leányka karja eltört, be kell gipszelni. Eközben az idős cigány asszony boldogan masírozott kifelé a helyiségből tolószékben hozott párja után. Nemsokára a barátnőm is megjelent a váróterem ajtajában. Ekkor tudtam meg, hogy a Doppler-vizsgálatot végző orvos nem volt ügyeletben, de a kollégái egyéb analízisekből kimutatták, hogy nem áll fenn trombózis kockázata.
Pár nap múlva utunk újra a belgyógyásztai rendelőbe vezetett a műtétet megengedő orvosi levélért. A váróterem ezúttal is zsúfolásig volt telve betegekkel, és most is szinte mindenki a családorvosához érkezett. A székeken ülők tekintete szinte szikrázott az indulattól, amikor beléptünk. Egy megtermett, fiatal nő harsányan adta tudtukra, hogy ha valakit meg kell verni, rá aztán számíthatnak. Hamar kikövetkeztettem, hogy a rendelőbe soron kívül besurranó páciens válthatott ki közfelháborodást, őt „tenné helyre” a harcias amazon. Feltevésem a következő pillanatban be is igazolódott, a rendelő ajtaja ugyanis kitárult, és kilépett rajta két hosszú szoknyás nő, egy idősebb és egy fiatal. A váróterem népe egy emberként förmedt rájuk, az idősebbik cigány asszony azonban nem vesztette el a lélekjelenlétét. Hangosan, anyanyelvén számolta meg a várakozókat, aztán magyarul kezdte magyarázni nekik, hogy ez nem a világ vége, és nem kell olyan rossz lenni, mert annak meglesz a büntetése. Egyre jobban belelendült a jézusi szeretetről szóló tanításba, és amíg beszélt, fiatalabb nőtársából váratlanul – és számomra egészen hátborzongatóan – tört ki egy furcsa, féktelen kacaj. Az idős asszony egy ideig nem zavartatta magát, csak akkor némult el, amikor a betegek közül egy középkorú román férfi rászólt, hogy menjen ki az utcára, ott mondja a „meséit”.
– A menyemnek beteg a feje, ezért jöttünk, hogy kapjon valami gyógyszert – mondta most már románul a várakozóknak, aztán sarkon fordult, és a fiatal nőt is kituszkolta az ajtón. Bentről úgy hallatszott, mintha az eszelős nevetés odakint hirtelen sírásba váltana át, talán ez volt a legrémisztőbb az egész jelenetben. Úgy éreztem, mintha egy bizarr színházi előadás statisztája lennék, akit észrevétlenül ragad magával a felfokozott érzelmek játéka. Kisvártatva aztán újabb „statiszták” érkeztek, két roma férfi. Nem próbáltak beolvadni a tömegbe, szótlanul álltak az ajtó mellett, a falnál, csak az idősebbik tüsszentett néha egyet-egyet. Úgy gondolom, ők ketten testesítették meg leginkább azt a lelkiállapotot, ami rejtetten vagy látványosan minden orvosi rendelő előtt várakozó embercsoportot – rögtönzött, ideiglenes közösséget – meghatároz. A kiszolgáltatottságának tudatában levő élet elcsendesülését.