Az ököljog két emléke
2011-08-10 15:21:19
- Joó Kristóf
A Szovjetunióban a bolsevikok által egyértelműen pejoratív tartalommal megtöltött kulák „szakkifejezéssel” parasztok garmadáját bélyegezték meg, akik pár tíz holdnyi földjükön is „jól elvoltak”, gyermekeiket gazdálkodásra taníttatták.
Még a közelmúlt kortörténetéhez tartozik – sajnos – az osztályharcos ötvenes évek emléke, az a boldogtalan időszak, amikor ideológiailag vagy egzisztenciálisan manipulált fél- vagy egyáltalán nem művelt „elvtársak” futószalagon jelentették fel vagy listázták azokat a kisgazdákat, akik munkával, példamutató szorgalommal tartották fenn családjukat és viszonylagos jómódban értek. A Szovjetunióban a bolsevikok által egyértelműen pejoratív tartalommal megtöltött kulák „szakkifejezéssel” parasztok garmadáját bélyegezték meg, akik pár tíz holdnyi földjükön is „jól elvoltak”, gyermekeiket gazdálkodásra taníttatták. A kulák ugyanis akadálya volt a kolhozosításnak (nálunk kollektivizálásnak, téeszesítésnek), illetve – tágabb nyitásban – a proletárdiktatúrának.
A magyar nyelvben az ’50-es években meghonosodott kulák nyilván orosz eredetű szó, elsődleges jelentése ’ököl’, másodlagos jelentése – illetve szinonimái – ’zsugori, nagygazda, nagyparaszt, zsírosparaszt’. A Történeti-etimológiai szótár még ezeket is hozzáteszi: „nyerész-kedő, harácsoló, zsugori ember; üzér, kalmár, felvásárló”. S hogy ez a nyomasztó történelmi periódus mennyire „átütő erejű” a nyelvek szintjén is, erre szolgáljon tanúságul, hogy az angolban és cseh nyelvben a kulak, a németben a Kulak, a franciában a koulak, az olaszban a kulak honos.
Számunkra viszont egyelőre legyen fontos ez a jelentés: ököl. A „kulák” tudniillik – bolsevik nézőpontból – az öklével tartja kordában a „kizsákmányoltakat”, érdekei erőszakos érvényesítésére használt eszköze tehát, képes értelemben, az ökle mint jogforrás.
Különös fejleménye nyelvünknek, hogy két olyan tájegységben, amelyről a legkevésbé sem feltételeznénk – jelesül a székely és a csángó nyelvjárásokra gondolok –, olyan szó is meghonosodott, amely az orosz nyelv forrásvidékéről, a keleti szlávból ered. Ha tudjuk, hogy a kulák öklöt jelent, minek is csodálkoznánk, amikor kiderül: a kujak szó ugyanonnan jön.
A székely lexikában általános használatúként tartják számon a kujakot, illetve igei változatát, a megkujakol (’öklöz, behúz’) kifejezést. Összetett szófejleményként leginkább a kujakmarci ismert – a kicsi, de bátor ember megnevezésére használják.
Persze elgondolkodtató, hogy a kulák és a kujak szavak közepén azért mégsem egyezik a mássalhangzó, illetve felmerül a gyanú, hogy a „székely öklöt” eredetileg ly-jel írták. S ez így is van.
Czuczor Gergely és Fogarasi János nevezetes szótárának „M bötűs” részében – 7487 szóczikkel! – még így találjuk: „megkulyakol (meg-kulyakol): kulyakkal, azaz ököllel megdögönyöz valakit.” A Történeti-etimológiai szótár szerint a keleti szláv kulak feltehetőleg török előzményre megy vissza, a részletek azonban tisztázatlanok. Székely kujakunk esetében nyilvánvalóan az l > ly > j fejlődés játszotta a legfontosabb szerepet.
Erdélyben először 1708-ból találunk írásos nyomot – persze ekkor még „elipszilonost”: „kulyok, pro Ököl”. 1768-ban keltezett dokumentumban (Hatolyka): „Nagy András uram Bernáld uramot Pofon üté a kujakjával.” 1780-ból (Zabola): „Az annyának nem engedelmeskedik aztot kujakolva”. És végezetül – hogy kedves Marosvásárhelyünk se maradjon ki a sorból –: „két-három lesben álló a kiszemelt áldozatra köpenyt dobott, s olvasatlanul [számlálatlanul] össze-vissza pufázta, búbolta, kujakolta, öklözte – szóval helybenhagyta.”
