A betonóriások között felejtett sarokháznak nem voltak titkai. Az alacsony, rozoga kerítés, amelyből évek óta hiányzott pár deszka, belátást engedett a szűk udvarra. Néhány pitypang őrködött odabent a mozdulatlan térben, egy kerti asztalon rozsdás szerszámok hevertek, a diófa tövében üres pillepalackok jelezték, hogy nemrég még lakott a házban valaki. Pontosabban valakik. Az „Öreg” és a fia.
– Édesapám a télen ment el – kezdte történetét a kerek arcú, őszülő férfi, akit egy ideje szinte mindennap ott láttam az egyik lakótelepi bár szürkületre begyűlő asztaltársaságában. Legutóbbi találkozásunkkor egyedül üldögélt az utcára kitett asztal mellett, így megragadtam az alkalmat, és az idős cipészről érdeklődtem, aki több, mások által kidobásra ítélt lábbelinknek adott új esélyt. A fia kortyolt egyet a sörből, aztán újra megszólalt:
– Csak addig érezte jól magát apám a bőrében, amíg dolgozni tudott. Először a látása kezdett romlani, aztán jött a többi. Fél évig feküdt, felváltva ápoltuk a nővérével. A nagynéném nagyon jó asszony, segített végig mindenben, és mivel egyedül él, apám halála után azt is megengedte, hogy hozzá költözzem. Igaz, a nyolcadik emeletet nem nekem találták ki, nehezen szoktam meg a lépcsőzést. Lift is van, de azt nem használom, mert rosszul leszek a szűk helyeken.
– Mi lett a házukkal? – szóltam közbe. – Ott most nem lakik senki?
– Apám második házasságából van egy féltestvérem, kint él „Németben”a családjával. Nem tudom, hány éve nem volt itthon, a temetésre viszont megérkezett. Főként azért jött, hogy tudtomra adja, igényt tart az apai örökség felére, pontosabban a ház árából ráeső részre. Nekem nincs félretett pénzem, kifizetni nem tudom. Azt mondtam neki, ha akar, jöjjön haza, költözzön be az otthonomba, de az anyagi követelésekkel hagyjon békén. Persze, eladhatnánk a házat, és osztozkodhatnánk, de amilyen állapotban van az az épület, csak aprópénzzel maradnánk. Meg aztán az emlékek miatt sem visz rá a lélek, hogy idegeneknek kínálgassam. Inkább lezártam, és a Fentiekre bíztam a sorsát. Lesz, ami lesz.
– Közeli volt a kapcsolata az édesapjával? – kérdeztem.
– Eléggé. Anyám kétéves koromban meghalt, azután apám sokáig egyedül nevelt. Igyekezett mindent megadni nekem, még egy második édesanyát is, igaz, ebben nem járt sikerrel. Az asszony, akivel még a nyolcvanas években a kenyérsorban ismerkedett meg, sosem bírt engem elviselni. Mondjuk, ez valahol érthető is, mert kiskoromban nagy tróger voltam, egész nap tekeregtem, csak reggel és este láttak az otthoniak. A féltestvérem születése után durvult el a helyzet, a nevelőanyám akkoriban mutatta meg igazán, mi lakik benne. Egyszer például megsütötte a kedvenc almás tésztámat, de csak az öcsémnek adott belőle. Mindig talált okot arra, hogy megbüntessen, elszomorítson. Szerencsére édesapám hamar észrevette a megkülönböztetett bánásmódot, és a maga csendes, határozott módján cselekedett. Még abban az évben elváltak. Apám jól keresett, és ezt a volt felesége ki is használta. Többek között egy garzont kapott tőle, és a fia külföldi tanulmányait is végig vele fizettette.
– Ön milyen szakmát választott?
– Autószerelői iskolát végeztem, de nem dolgoztam a szakmában. A kilencvenes években egy barátommal Magyarországról hoztunk és adtunk el árut, főként ruhaneműt, lábbelit. Sokszor álmodoztam arról, hogy egyszer majd saját cégem lesz, de nem volt hozzá akaraterőm, bátorságom. Meg aztán, hogy őszinte legyek, édesapám mellett nem is kényszerültem rá, hogy megálljak a saját lábamon. Eléldegéltünk ketten a nyugdíjából, meg abból, amit én az alkalmi munkákkal kerestem. Az a kevés pénz, amit idős korában apám a cipőjavításért kapott, már csak hab volt a tortán.
– Családalapításra sosem gondolt?
– Az efféle kötöttségektől mindig távol tartottam magam. Fiatal koromban volt pár komolyabb kapcsolatom, de a házasságig sosem jutottam el, és most sem vonz a dolog. A nagynéném biztat, hogy menjek, ismerkedjek, de ez nem az én műfajom. Inkább segítek neki a bevásárlásban, házimunkában, amiben tudok. Pár hete munkát is találtam egy autómosóban, és amikor este fáradtan hazamegyek, nem vágyom egyébre, mint hogy megigyak egy sört a haverokkal.
– A féltestvére a temetés óta még jelentkezett?
– Egyelőre nem, de hamarosan fog. Azt mondta, idén nyáron erdélyi körútra mennek a családdal, akkor majd újra meglátogat.
Mostanában ritkábban járok el az öreg sarokház mellett. De tudom, hogy odabent semmi sem változott. Szerszámok, pillepalackok és néhány pitypang őrzi ott kitartóan a csapdába ejtett időt.
