2021. október 24., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A mi döntésünk, hogy benne ragadunk, vagy kilépünk belőle

Mindig más a hibás, ha kedvezőtlenül alakulnak a dolgai, neki semmi nem jön össze, miért pont őt érik a kudarcok, miközben mások milyen boldogan élnek – bizonyára mindannyiunk környezetében akad egy önsajnálatba merülő, örök áldozat embertípus. Bár életünk során mindannyiunkat érnek kisebb-nagyobb traumák, nehézségek, amelyekkel akaratunk ellenére szembesülnünk kell, kizárólag mi döntjük el, hogy ezek hatására önsajnálatba burkolózva éljük-e le életünk hátralévő részét, vagy ezeket kihívásként éljük meg, és megerősödve lépünk ki a mélypontról. Az önsajnálat önmagában nem elítélendő, hanem egy természetes reakció lehet stresszes helyzetekre és veszteségekre, azonban ha túlságosan elmélyülünk benne, az már olyan csapdahelyzet, amiből utólag nehéz kikászálódni. A Duna Ház Torockó Facebook-oldalán dr. Ferenczi Enikő mentálhigiénés szakember, unitárius lelkész májusi online Lélekműhelyében Önsajnálat vagy hála? című előadásában járta körbe az igen kényes, de sokakat érintő témát.

Kétféle embertípus létezik: az egyik, aki teljesen beburkolózik az önsajnálatba, a saját szenvedésébe, vállalva azt a kockázatot, hogy így éli le az élete hátralévő részét. Az önsajnálatba burkolózó ember boldogtalan, és mindvégig bűnbakot keres. A másik típus a krízishelyzeteit fejlődésbe átfordító ember, aki minden nehézségre kihívásként tekint, és vállalja azt a fejlődést, ami által eljuthat oda, hogy hálával tudja megélni a hétköznapjait – mutatott rá dr. Ferenczi Enikő. Mint mondta, mindenkit érnek nehézségek és fájdalmak élete során, a kérdés azonban az, hogy mit tudunk kezdeni azokkal a nehézségekkel, amelyeket „kapunk” az élettől, amelyekkel akaratunk ellenére szembesülnünk kell. Önsajnálatba burkolózni azt jelenti, hogy az ember, ugyan nem tudatosan, de leteszi a voksát arra, hogy a hátralévő életében nem lehet boldog. Magára ölti az áldozat szerepét, és iszonyú nagy energiát fektet abba, hogy folyamatosan fenntartsa ezt az állapotot, ami tulajdonképpen számára sem jó. Felmenti magát a saját élete alakításának a felelőssége, de lehetősége alól is. Fontos azonban kiemelni, hogy az, hogy az ember milyen életformát választ, a saját döntése. Saját életünk alakításának a felvállalása nagy felelősséggel ruház fel, hiszen számonkérhető tőlünk az, hogy miért élünk úgy, ahogy. Ezzel szemben az önsajnálatba burkolózás pont ezen felelősség alól ment fel, és egész életünkön át azt próbáljuk igazolni, hogy miért nem tud a mi életünk jobb, teljesebb lenni.

Felmerül a kérdés, hogy kell-e nekünk ez a felelősség? A szakember azonban úgy gondolja, erre van szükség ahhoz, hogy az ember folyamatosan növekedjen, kihívásként élje meg az életet, több, teljesebb legyen. 

– Ha valaki nem vállalja saját életéért a felelősséget, és inkább azonosul az önsajnálatba helyezkedéssel, annak következményei vannak. Azt látjuk, hogy ezek az állapotok egyre súlyosabbakká, egyre krónikusabbakká válnak. A terápián tapasztaljuk, hogy az ilyen típusú ember előbb-utóbb gyűlölni fogja magát saját gyávaságáért, mert időközönként felmerül benne, hogy mégiscsak többet tehetett volna. Ugyanakkor fennáll annak a veszélye, hogy önemésztő passzivitásba, depresszióba süllyedhet, vagy pedig más betegségek léphetnek fel nála. Figyelembe véve, hogy ma már a pszichoszomatikus betegségek milyen nagy arányban vannak jelen az életünkben, érthető, milyen veszélyes lehet ennek az állapotnak a felvállalása. Ma arról beszél az orvostudomány, hogy betegségeink hetven százaléka lelki eredetű, vagyis amivel az ember orvoshoz fordul, az valamikor kigyógyítható lett volna, ha mert volna időben szembenézni a lelki fájdalmaival, szenvedéseivel, és nem öltöztette volna valamiféle fiziológiai megbetegedésbe – hívta fel a figyelmet dr. Ferenczi Enikő.


Mennyi időt akarunk szenvedéssel tölteni?

A szakember leszögezte: bár eddig az önsajnálatot negatív kicsengésű diagnózisként emlegette, ennek van egy egészséges formája is, hiszen amikor az ember szenved, krízist, traumát él át, olyan mélyre kerül érzelmileg, hogy azt érzi, ezt a fájdalmat nem lehet elviselni, ennek a mélységét rajta kívül senki sem érezheti. Tehát természetesnek tekinthető az, amikor életünk nehéz pillanataiban átéljük ezt az önsajnálatot. A különbség azonban az, hogy általában ez csak egy rövid időre szól. Az „áldozati szindrómás” egyén azonban erre rendezkedik be, krónikussá teszi az önsajnálatát.

A kérdés tehát az, hogy mennyi időt töltünk a szenvedésben, és ez döntés kérdése. Az előadó Müller Pétert idézte, aki szerint az önsajnálat egy darabig hasznos és jogos, de egy bizonyos idő után túl káros, és vétek magunkkal szemben, ugyanis elvesz valamit tőlünk, lefokoz minket, beszűkíti az életterünket. Tovább fokozva, azt mondhatnánk, hogy az önsajnálat lassan „megöli” az embert, és elviselhetetlenné teszi a környezete számára.

– Induljunk ki abból, hogy az emberek nagy részét élete során érik olyan traumák, szenvedések – a nem szeretéstől a gyűlölködésig, az elhagyásokig, megcsalásokig, veszteségekig –, ami miatt krónikus önsajnálatba eshetnek, elkezdhetnének inni, drogozni. De mégsem ezt az utat választják, hanem egy más értékrend mellett teszik le a voksukat. Ezért mondom, hogy ez döntés kérdése, rajtunk múlik – hangsúlyozta.


Mindig más a hibás

Az önsajnálatba süllyedő személy gyakran külső kontrollos, azaz azt vallja, hogy az ő életéért valaki más felelős. Gyakran hallani, hogy azért vagyok ilyen boldogtalan, mert az anyám, az apám, a társam stb… A magyarázkodó válaszok sora igen hosszú. Arra is hivatkozik, hogy ő azért boldogtalan, mert a sors kegyetlen volt vele, az ilyen típusú ember szokta azt mondani, hogy neki semmi nem jön össze, így éli meg az élete dolgait, és kizárja annak a lehetőségét, hogy bármi is jól sülhessen el. A mindennapi történéseket is úgy éli meg, mintha azokkal bizonyítani akarná a világ számára, hogy tényleg szerencsétlen, erre van kódolva. Gyakran hangzik el tőle a kérdés: miért pont én, miért pont velem történt meg, hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Ezek az örök vesztes kérdései, aki úgy látja, hogy rajta kívül senki másnak nincs része ilyen mértékű szenvedésben. Folyton foglalkoztatja az ilyen embert, hogy mások miért nem szenvednek annyit. 

– Terapeutaként azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy mi kívülről sokkal másként látunk adott történeteket, és a legtöbb embernek, akik nem panaszkodnak, csupán kívülről tűnik az élete nehézségektől mentesnek – tette hozzá.


Nagyon megterhelő a környezetének

Az áldozati szerepbe burkolózó embertípust ugyanakkor egyfajta passzív-agresszív kommunikáció jellemzi, nem mondja ki a dolgokat, hanem célozgat, utalgat, és könnyen megsértődik.

A mentálhigiénés szakember felhívta a figyelmet: az önsajnálatba merülő személy egy idő után a környezete számára is nagyon megterhelő tud lenni, mert kicsit olyan, mintha ugyanazokat a köröket járná körbe, mindig panaszkodik, mindig bűnbakra hivatkozik, de alapvetően emögött az érzések hiánya figyelhető meg, ezek az emberek szeretetéhesek, törődésre, empátiára vágynak. Azért veszélyes ez, mivel ezek a negatív impulzusok, az önsajnáló mondatok olyan megterhelők tudnak lenni, hogy egy idő után a környezetük már nem tanúsít empátiát irántuk, és ezzel még jobban tudják igazolni, hogy nemcsak hogy nem jöttek össze a dolgaik, hanem még a közeliektől sem kapnak szeretetet. És mindezeket lehet tovább fokozni, amíg elviselhetetlenné, megbetegítővé válik ez az állapot.


Nézz szembe, engedd el, merj hinni!

Dr. Ferenczi Enikő szerint alapvetően három lépésre van szükség ahhoz, hogy az ember képes legyen kiemelkedni azokból a nehéz helyzetekből, amelyeket az élet rámért: az első, hogy nézzünk velük szembe, majd tanuljuk meg elengedni, végül pedig merjünk hinni abban, hogy nekünk is kijár a kiegyensúlyozott, boldog élet.

Ahhoz, hogy szembenézzünk a traumáinkkal, szükség van arra, hogy merjük őket kimondani, megnevezni. A szakember megjegyezte: terápiás munkája során gyakran szembesül súlyos mondatokkal, amelyekkel az önsajnálatba burkolózók másokra hárítják saját sorsuk kedvezőtlen alakulásának a felelősségét. Például: Az anyám nem szeretett engem!… Az apám soha nem törődött velem, és nem szentelt rám időt, mert nem voltam neki elég fontos!… Az anyám nem volt elég bátor az apámat elhagyni, pedig boldogtalan volt mellette!… Az apám agresszív volt, bántalmazta az anyámat vagy minket! A testvérem volt a kedvenc… amiből következik az engem nem szerettek érzés. Vagy: Nem engedték a szüleim, hogy tovább tanuljak! Ha csokorba szedjük, megfigyelhető, hogy ezek a sérülések, amelyek miatt aztán önsajnálatba lehet burkolózni, mind a származási családból erednek. Ennek a hátterében az áll, hogy a gyerekkorban ért traumák mélyebben érintenek, és elkísérhetnek egész életutunkon, ugyanis a gyermeki én fejletlenebb, sokkal sérülékenyebb. A felnőtté válásban pedig különösen fontos, hogy az ember szembenézzen a gyerekkori traumákkal, és ezeket lerendezze magában. Gyakran fordul elő, hogy önerőből az ember képtelen ezt megtenni, de akkor leszünk kiegyensúlyozott, boldog felnőttek, amikor ezen túl tudunk lépni. Szinte mindenki hoz a gyerekkorából sérüléseket, ki kisebbeket, ki nagyobbakat, és ezekkel egyszer meg kell küzdeni – szögezte le a szakember.

Ahhoz, hogy megtanuljuk elengedni az önmarcangoló érzéseinket, elsősorban arra van szükség, hogy eldöntsük, igenis ki akarunk lépni a gödörből, és ahelyett, hogy arra fókuszálnánk, hogy bezzeg mások milyen boldogan élnek körülöttünk, de nekünk ez nem adatik meg, inkább arra összpontosítsunk, hogy mit tehetnénk mi most, a jelenben, hogy az adott emberekhez hasonlóan boldogan élhessünk. El kell fogadnunk azt, hogy a boldog, kiegyensúlyozott állapotok nem jönnek maguktól létre, ez kemény, tudatos munka, önismeret, filozófiaváltás eredménye. Az ember találkozik nehézségekkel, traumákkal, ezeket nem lehet kizárni az életünkből, de az rajtunk áll, hogy miként viszonyulunk hozzájuk.

Mintegy következő lépése az elengedésnek a kibeszélés, azonban dr. Ferenczi Enikő úgy gondolja, fontos, hogy ezzel szakemberhez forduljon az egyén. A barátok gyakran biztatnak, hogy lépj már túl ezen, ügyes vagy és megoldod; egyértelmű, hogy jó a szándékuk, viszont a szakember arra van képezve, hogy szakszerűen hallgasson, tudjon kérdezni, tudja feltárni a helyzetet.

Az elengedés része az is, hogy elengedjük mások hibáztatását, ami nagyon nehéz, hiszen könnyebb áldozatnak lenni, arra hivatkozni, hogy a boldogtalanságomért más a hibás. Ha el szeretné valaki ezt engedni, meg kell engednie magának egy más látásmódot, hogy ugyanazt a helyzetet más szögből nézze. Ha valaki azt mondja, hogy őt nem szerette az édesanyja, talán érdemes lenne megvizsgálni azt is, hogy vajon miért. Lehet, hogy őt sem szerették, és nem ismeri ezt a magatartásformát, nem látta, hogyan kell jól szeretni. Vagy valakit talán azért vert az apja, mert lehet, hogy azt hitte, így fogja keménnyé nevelni, és mert ezt látta otthon. Egyértelmű, hogy mindenki felelős a tetteiért, viszont egy szakember mindig megpróbálja az adott helyzetet különböző szemszögekből nézni, és az embereket mindig az adott helyzetben, a családi közegükben megvizsgálni.

Illusztráció

Forrás: pszichoforyou.hu