Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Empátiáról, öntiltásról, a boldogság megírásának lehetőségéről és lehetetlenségéről kérdezte egyebek mellett Nádas Pétert, a mai magyar próza világirodalmi rangú alkotóját, a nagy sikerű Rémtörténetek szerzőjét a Látó Irodalmi Játékok május 21-i, kedd esti – 123. – rendezvényén Codău Annamária irodalomkritikus, Látó-szerkesztő a csaknem zsúfolásig telt marosvásárhelyi Stúdió Színházban.
A 2022-es kiadású regény köré szerveződő eszmecsere elején az est házigazdája a – látszólag a semmiből születő – rémtörténetek eredetéről, pontosabban arról faggatta a szerzőt, hogy mi volt azokban a több évtizedes jegyzetekben, amelyek hozzájárultak a mű létrejöttéhez, illetve mi az, ami kimaradt a feljegyzésekből, de a hiányával is hat. Nádas Péter elmesélte, hogy 1968-as feljegyzésekről van szó, amelyekkel annak az elszigetelt faluvilágnak a nyelvét, életformáját rögzítette, amelyet Budapestről Kisoroszba költözve ismert meg.
– Ha akkor megírom, akkor inkább egy szociográfia lett volna. Örülök, hogy a többi munka mindig félrenyomta, mert úgy érzem, hogy szerencsésen kinőtt a szociográfiából, bár az is érdekes lett volna – mondta a meghívott, majd hozzátette, hogy a harmincas éveknek ez a fontos műfaja a kádárizmus idején elsilányosodott, a mellébeszélés egyik formájává vált, ezért is tartózkodott tőle.
A továbbiakban Codău Annamária a Nádas Péter-féle alkotói folyamatok helyhez kötöttségéről, az írás helyszíneinek jelentőségéről érdeklődött.
– A tárgyiasság a jelentőségük. Ha meghatározok valamit vagy valamiről írok, akkor van egyfajta tárgyiasságigényem. Az európai művészettörténetben ennek különböző korszakai vannak, és ezek a korszakok számomra elég fontosak – fejtette ki a szerző, akit elmondása szerint a tárgyiasság abban akadályoz meg, hogy a fantazmagóriáit a szürrealitásig szabadjára engedje.
A beszélgetőtárs egy interjúban elhangzottakra hivatkozva azt is megkérdezte, milyen öntiltásokat sikerült felszabadítania a szerzőnek a Rémtörténetekben. Nádas Péter a spiritualitásnak és mindannak a szabadon engedését emelte ki, ami a spiritualitáshoz mint legenda, babona tartozik.
– A valódi spiritualitás azt jelenti, hogy az ember egy jó szándékú lény, hogyha a másik hagyja, hogy az legyen. Ha nem hagyja, akkor abban a pillanatban nem jó szándékú. De a nem jó szándék mégis ki tud szorítani magából jóságot is. Ezt a spirituális tapasztalatomat akartam megosztani. Eddig ezt csak nagyon szőrmentén tettem, illetve a sok negativizmusban alámerült, nem volt látható – tette hozzá az író.
Codău Annamária bevallotta, meglepődve olvasta Radnóti Sándor kritikájában, hogy az ember természetének ilyen gátlástalan fürkészését csak az öregkor nonchalance-a engedhette meg Nádas Péternek. Ennek kapcsán fogalmazódott meg benne a kérdés, hogy mégis mi az – van-e egyáltalán valami –, amit a Párhuzamos történetek és a Rémtörténetek szerzője nem engedett meg magának.
– Csak a dilettáns művészeti tárgy nem szab magának határokat. A határ, a társadalmi konvenció egy értelmes dolog, anélkül előáll a káosz, amitől mindenki tart, és amit mindenki táplál. A művészet is táplálja olykor – fejtette ki Nádas Péter, majd példaként a kamaszlányok buszon hallott beszédének leírását említette, amellyel az író társadalmi konvenciókat sért meg.
Az est házigazdája a továbbiakban a Rémtörténetek szereplőinek nyelvezetére kérdezett rá. A szerző elmondta, hogy őt elsősorban a teljesen különböző emberek kommunikációjában észlelhető egyenetlenségek izgatják, például az, hogy Piroska, „aki most végez pszichológusként, és ezért a fogalomhasználata tele van buzgalommal, még nem kopott meg, hogyan gondolkodik és hogyan beszél valakivel, aki beszédképtelen, akinek az anyja soha nem beszélt, akinek az anyja egy törpe, ő meg egy óriás, és nem is tudtak beszélgetni, olyan nagy volt a távolság közöttük”.
A beszélgetésből az is kiderült, hogy a cselekmény középpontjában álló Teréz alakját egy olyan valós személyről mintázta az író, akitől a nyelv és a történelmi tapasztalat szempontjából is sokat tanult, és aki arról is mesélt neki, hogyan bújtatott nyilas gyerekeket a pincéjében. Ettől a ponttól kanyarodott az eszmecsere az empátia fogalomköre felé.
– Nem muszáj ehhez embernek lenni. Lehet kutyának lenni, lehet madárnak lenni – mondta Nádas Péter, állítását egy személyes történettel illusztrálva, miszerint egy fészekből kiesett madarat felnevelve, a megmentett fiókával kölcsönösen megtanulták egymás nyelvét, és így közösség alakult ki közöttük.
– Az empátia önkéntelenül van. Az empátiát mindig letiltjuk, és ennek nemcsak oka, ok-okozati láncolata van, hanem praktikus is. (…) Vannak a történelemnek olyan korszakai, amikor az empátia több lehetőséget kap. Az, hogy háborúban mi történik vele, egy érdekes kérdés – tette hozzá az író.
– Miért mesélünk egymásnak rémtörténeteket? – vetette fel a beszélgetőtárs.
– Thomas Mannak volt egy kísérlete, hogy megírja a családi boldogságot a Királyi fenség című félresikerült regényében. A családi boldogság az irodalomban nem vezet sehova. A boldogságot megírni szükséges, mert az élet tartozéka, de ember legyen a talpán, aki erre képes. Az irodalom elmegy a szörnyűségek kisboltjába, és önkiszolgál.
A továbbiakban a Stúdió Színház közönsége azt is megtudhatta, hogy Nádas Péter szerint egy írónak mindenképpen bele kell feledkeznie az írásba, nem gyümölcsöző az a munkanap, amikor ez nem következik be, ugyanakkor van egy olyan szakasza is az alkotói folyamatnak, amikor – az önteltség állapotát elkerülendő – ki kell tudni szállni, meg kell tudni szakítani a folyamatot, és másnap visszatérni. Nádas Péter számára rendszerint nehezen jön el az a pillanat, amikor a kész művet megmutatja az első olvasónak, és az is elfordult már vele, hogy egy olvasó visszajelzése miatt felülírt, megváltoztatott valamit a műben.
– Van-e olyan késztetése az íróembernek, hogy kivezesse az olvasóját a szörnyűségekből? – tette fel Codău Annamária a beszélgetés utolsó kérdését.
– Szerintem nincs ilyen felelősségünk – szögezte le Nádas Péter. – Egy írónak a saját mondataival szemben van felelőssége, de azért, hogy azokkal mások mit csinálnak, nincs. Az én felelősségem egyrészt nyelvi jellegű, másrészt egy felületet kell biztosítanom, amibe más beleütközik, ami mást elgondolkoztat vagy megakadályoz. Azt nem tudom megmondani, hogy más mit csináljon, sem a miniszterelnöknek, sem a szomszédnak. Nem tudom megmondani, hogy milyen egy jobb világ – tette hozzá az est meghívottja, akit a megélt diktatúrák „beoltottak” az utópiák ellen, bár szilárd meggyőződése, hogy utópiák nélkül az élet nem élhető.
A beszélgetést felolvasás, majd dedikálás követte.