„Az interjú kettős portré”

Bemutatták Nagy Miklós Kund legújabb kötetét

Az élő szó varázsa – és a varázs, a spontaneitás megőrzése akkor is, amikor az élő szó nyomtatott betűvé változik. Egy interjút készítő igazán jó riporter, szerkesztő, szépíró számára ez alapkövetelmény, de nem sikerül maradéktalanul mindenkinek. Tehetség kell hozzá, ám az sem elég. Az empátia, a felkészültség, a rugalmasság nélkülözhetetlen eleme a jó kérdezőnek – és a jó hallgatónak is.

Nagy Miklós Kund nevét sokan ismerik. Az egykori rádióriporter lapunknál dolgozott több évtizeden keresztül, jelenleg nyugdíjasként is szerkeszti az általa életre hívott hétvégi Múzsát, és írja a köteteit. Amelyek közül a legutóbbit múlt hétfőn mutatták be a Bernády Házban. A Szemben ülünk, beszélgetünk című könyv, amint azt a címe is sejteti, interjúkötet, amely Nagy Miklós Kund utóbbi években rögzített beszélgetéseiből közöl huszonkettőt. Lapjain hazai és határon túli alkotók vallanak önmagukról, munkájukról: írók, költők, képzőművészek, művészettörténészek, színházi rendezők, színművészek életműve rajzolódik ki a Lector Kiadó és a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány közös kiadványában, a Gálfalvi Ágnes által szerkesztett kötetben.

A könyvbemutatón Kovács Levente rendező, egyetemi tanár méltatta a könyvet és beszélgetett a szerzővel. – Helycserés támadásnak lehetünk tanúi, hiszen eddig Nagy Miklós Kund mutatta be az én könyveimet. A kötetben lévő 22 interjúból 15 képzőművészeti tárgyú, ebből hét kimondottan képzőművészekkel készült, és van amelyik művelődésszervezőkkel, tárlatvezetőkkel. Kilenc irodalmi alkotóval is beszélgetett a szerző, közöttük a Látó teljes garnitúrájával, a volt és a jelenlegi főszerkesztőkkel egyetemben, valamint olvashatunk öt színházi és egy zenei tárgyú interjút is. Több nagyon rangos és fontos alany, dolog, alak, tematika szerepel a kötetben, amely a megvásárolhatatlanról, a szerző kvalitásérzékéről is tanúskodik. Több interjúban nagyon érdekesen tárulnak fel alkotói kétségek, amelyek nagy önismeretről és morálról tanúskodnak, miközben többen is vallják: el kell helyezkedni a kánonok között, az emberi recepcióban. A recepció nem uniformizálható, a kánonokba tartozó könyv az, amit újraolvasunk. Büszkévé tesz az, hogy itt, a provincián is élnek jelentős alkotók, és születnek olyan művek, amelyek az egyetemes magyar kultúrában is értékelhetők; örvendek annak, hogy több ismerősöm is szerepel ebben a kötetben – méltatta a kiadványt Kovács Levente.

Nagy Miklós Kund a beszélgetés első körében a méltatónak a kötet címeivel kapcsolatosan feltett kérdésére válaszolt. – A címek kiragadott részletek, metaforák, nem mindig egyértelműek. A cím azért fontos, mert külön felhívja valamire a figyelmet. Minden gondolatváltás, dialógus menet közben alakul, a kötet címével azt kívántam jelezni, hogy beszélgetünk. Meghitten, kettesben, hármasban, többesben, egymás szemébe nézve beszélgetünk. Ezekben a beszélgetésekben azt szeretném elérni, hogy helyzettől, helyszíntől függetlenül létrejöjjön a beszélgetésnek az az állapota, amikor már nem számít, hogy mikrofon van előttünk. Az interjú persze szerepjátszás is, de az interjúkészítő művészete, ha feledtetni tudja ezt – és ekkor már tulajdonképpen egymásnak vallunk. Az interjú kettős portré: nem csak azé, akit bemutatni igyekszünk, hanem egy kicsit azé is, aki kérdez. Gyakran előfordul, hogy hirtelen felvetődik valami, és akkor a riporter annak indul a nyomába, mert lehet, hogy az sokkal érdekesebb, mint az eredeti tematika. Ezek az interjúk nagyon ritkán életinterjúk, többnyire kérdésfelvető beszélgetések.

– A kérdések nagyon szerények, és az igazságra törekednek. Ez azért is áll közel a szívemhez, mert itt valóban látszik, hogy az egyik fél kíváncsi a másikra, aki erre reagál, és ezáltal feltárul a belső valója. Vannak személyes indíttatások, a tegezés, avagy a magázás nem zavarja a beszélgetést. Ma már erőteljes fetisizálása van az érdekességnek, de az érdekesség nem esztétikai kategória, és gyakran öncélú. Ennek az öncélúságnak itt nyoma sincs, ez a kötet egyik fő erénye. Látszik, hogy felkészültél az alanyból, ezáltal pedig hamarabb tud kialakulni egy vele közös nyelv, hullámhossz.

– Számomra nagyon fontos – lehet, hogy azért, mert rádióriporter voltam –, hogy ezekben az interjúkban megmaradjon valamiképpen az élő szó varázsa, az élő beszéd. Persze, utólag stilizálom, de csak annyira, hogy érződjön, ez egy élő beszélgetés volt, hogy a spontaneitás is meggyőző és hiteles legyen. Ezek nem nyilatkozatok és kinyilatkoztatások, hanem beszélgetések, vallomások. Az is nagyon fontos a számomra, hogy egy helyen legyünk, úgy beszélgessünk, és remélem, hogy a könyv is visszaadja ezt. Ötvenvalahány éve kezdtem a felkészülést, sokat köszönhetek a sok-sok ezer embernek, akit megszólaltattam. Rengeteget tanultam tőlük, például arról, hogy hogyan lehet talpra állni, hiszen volt olyan közöttük, akivel akkor beszélgettem, amikor nagyon mélyponton volt. Az interjúk ezt is fel tudják hozni, de valakinek az örömét is, például egy bemutató után vagy egy könyv megjelenésekor. Noha elsőre úgy tűnik, valójában nincsenek túlsúlyban a képzőművészekkel készített interjúk, a kötet korosztályonként is átfogja az alkotói réteget: a legidősebb alanyom Kolozsvári Puskás Sándor volt, a legfiatalabb pedig Láng Orsolya. Minden korosztályból igyekeztem válogatni embereket. 2019-ben még nem tudtam arról, hogy sietnünk kell, 2020-ban már kevesebb interjú készült a járvány miatt. A szívem csücske az interjúkészítés, folytatni fogom, ameddig lehet, de sokan már nem maradtak hátra. Igyekszem tovább is dolgozni, de a terep már a fiataloké, lehet, hogy a következő kötet már más jellegű publicisztika lesz. Mindegyik interjúról nagyon sokat el lehetne mondani, hogy hol, mikor készült, és mitől volt izgalmas.

– Hivatástudat nélkül nem lehet ezt csinálni. Voltak idők, amikor előre le kellett írni az interjú kérdéseit, amelyeket jóvá kellett hagynia valakinek, a válaszokat pedig papírról olvasta fel az alany. Most már szabadabban lehet beszélni dolgokról, persze rejtett fülek ma is mindenhol vannak.

– Nagyenyedről kerültem ide, de megrögzött és szenvedélyes lokálpatrióta vásárhelyivé váltam, és az is maradtam. Ez egy olyan város, amely magához tudja vonzani az embereket. Sokan elmentek innen, de sokan ide is jöttek. Akiket megszólaltattam, azok hozzám hasonlóan nagyon elszánt marosvásárhelyiekké váltak, annak ellenére, hogy nem itt születtek. Remélem, a könyvből ez is kiderül – válaszolta Kovács Levente kérdéseire Nagy Miklós Kund, aki az est végén dedikálta is a frissen megjelent, minőségi tervezésben és nyomdai munkában sem szűkölködő kötetet.