2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Sokan a tünetek ellenére túl későn fordulnak orvoshoz

Az intenzív terápiás osztályt (ATI) a köztudatban sokan a véggel azonosítják, azzal a kórházrészleggel, ahonnan nincs visszaút. Szerencsére az orvosok, nővérek, betegápolók, akik március óta ezeken az osztályokon megfeszített erővel teljesítenek szolgálatot, és akik a legsúlyosabb állapotba kerülő koronavírusos betegekkel dolgoznak a nap huszonnégy órájában, sikertörténetekről is be tudnak számolni: nyolcvanas éveikben járó, társbetegségekben szenvedő páciensekről, de olyanokról is, akik kétheti mesterséges lélegeztetés után gyógyulva hagyták el a kórház intenzív terápiás részlegét. Az ATI-s mindennapokról, nehézségekről és sikerélményekről faggattuk dr. Tubák Nimródot, a székelyudvarhelyi városi kórház intenzív terápia és aneszteziológia szakos rezidens orvosát.




– Gyakran hallani, hogy a koronavírus-fertőzés rendkívül alattomos, hirtelen romlik a betegek állapota, a páciens, aki délelőtt viszonylag jól van, estére esetleg az intenzív osztályra kerül, és mesterséges lélegeztetésre szorul. Az udvarhelyi ATI-n is rendszerint ezt tapasztalják?
– Alattomos betegség, mert nem lehet egy szabályszerű lefolyást felállítani. Van lassú és gyors lefolyású formája, ami alatt napokat, illetve heteket értek. Nem lehet általánosítani, hogy az előbbi vagy az utóbbi a fiatalabbaknál vagy idősebbeknél, több társbetegséggel rendelkezőknél vagy egészséges embereknél jelentkezik. Koronavírussal megfer- tőződötteknél a betegség lehet tünetmentes vagy enyhe, esetleg súlyos formájú. A tünetekkel rendelkezők legtöbbször felkeresnek egy orvost, aki javasolhatja az RT–PCR-teszt elvégzését. Tanácsos mielőbb szakemberhez fordulni, aki azonosítani tudja a fertőzést, és mihamarabb elkezdheti az első vonalas kezelést. Ez sokat számíthat a betegség kedvező lefolyásában, mivel szakember követi, így kisebb az esély, hogy egyik pillanatról a másikra a beteg állapota jelentősen romoljon. Azok, akik a betegség előrehaladott formájában jelentkeznek, kockáztatják a kór súlyos
lefolyását, hisz ilyenkor már számos gyógyszer használata késői. Sokan annyira későre fordulnak orvoshoz, amikor már határozottan mutatják a légzési elégtelenség egyértelmű jeleit, és előfordulhat, hogy ilyes esetekben egyből lélegeztetőgépre kell tennünk őket. Ha valaki időben kerül nyilvántartásba, akkor a klinikai és paraklinikai vizsgálatok alapján tudni lehet, hogy a betegség rövid távon milyen lefolyású lesz.
– Sajnos az ATI a köztudatban a véget jelenti, ahonnan szinte nincs visszaút. Az elmúlt kilenc hónap tapasztalata alapján milyen a túlélési arány az intenzív osztályon, a páciensek hány százaléka gyógyul meg? Esetleg megosztanál néhány emlékezetesebb sikertörténetet?
– Ha a járvány időszakát nézzük, és túlélési mutatókat próbálunk vizsgálni, akkor nem túl szerencsés ezt egy konkrét százalékra leszűkíteni. Egy új kórképről beszélünk, aminek naponta változik a kezelése, ellátási módszertana, így nem mondhatnám, hogy létezik egy általánosan elfogadott protokoll. Változóak a betegek intenzív terápiára való felvételének a kritériumai, ami nyilván a helyek számától is függ. Továbbá nem egységesek az intubálási kritériumok, amelyek az invazív lélegeztetéshez szükségesek. Vannak osztályok, ahol először noninvazív lélegeztetési móddal próbálkoznak, és késleltetik az intubálás pillanatát. Ugyanakkor van, ahol ez hamarabb történik meg. Így a leghelyesebb mutató, amit használhatunk, az a mortalitási arány a pozitív esetszámokhoz képest. Nyilván ezt is befolyásolhatja az, hogy mennyi tesztet végeznek az illető megyében. Ez a mutató már az adott megye egészségügyi rendszerét is jellemezheti. Hargita megyében az országos átlag alatti a mortalitási arány, úgyhogy ez egy pozitív visszajelzés.





– A koronavírussal fertőzött és ATI-re szoruló páciensek mindenike több, súlyosabb társbetegségben szenved? Elég rémisztő olvasni a napi statisztikákban, hogy szinte mindennap vesztik életüket negyven-, de akár harmincéves páciensek is.
– Voltak komoly társbetegségekkel rendelkező betegeink, kóros túlsúlyos betegeink és korban jelentősen előrehaladott betegeink, akik meggyógyultak. Voltak társbetegség nélküliek, illetve fiatalok, akiket elvesztettünk. Nem lehet itt sem általánosítani és valakire rámondani, hogy biztosan meggyógyul, vagy biztos, hogy a legsúlyosabb formáját ölti majd a betegség. Több emlékezetes sikertörténetünk van. Volt 86 éves gyógyult páciensünk, illetve olyan is, aki több mint 3 hétig lélegeztetőgépen volt, két hétig intubálva, és úgy gyógyult meg. Ugyanakkor minden beteg elvesztése nyomot hagy bennünk.
– Nemrég egy marosvásárhelyi ATI-s orvos említette, hogy Romániában hiányzik az úgynevezett átmeneti zóna, azaz azok a páciensek is az ATI-re kerülnek, akik nem szorulnak intubálásra, csupán oxigénnel kell segíteni a légzésüket. Ez az oka annak, hogy ennyire telítettek az ATI-részlegek az ország minden pontján?

– Ez leginkább annak a mutatója, hogy az adott kórházban vagy régióban mennyire felszerelt az intézmény, a nem intenzív terápiás osztályokon mennyire kiépített az oxigénes hálózat, illetve, hogy a szakemberek mennyire lettek rutinosak az alacsony szaturációjú (szerk. megj.: vér-oxigéntelítettség) betegek ellátásában. Szerencsére az udvarhelyi városi kórház mára felszereltnek mondható. A járvány elején tényleg voltak olyan betegek, akiknek nem kellett lélegeztetőgép, de akkor még mindenki számára újdonságnak számított a gyors frekvenciával szuszogó és kisebb szaturációjú betegek viselkedése. Mára az országos javaslat az, hogy ne foglaljuk el az értékes intenzív terápiás helyet, ha a betegnek nincsen lélegeztetőgépre szüksége. Nyilván ezt nem lehet százszázalékosan betartani, hiszen van, akit éppen akkor szoktatunk le a lélegeztetőgépről, vagy vannak azok a betegek, akik „késélen táncolnak”, és egyik pillanatról a másikra légzéstámogatásra szorulnak. Körülbelül 80 százalékra tenném az intenzív osztályon kezelt betegeink arányát, akik lélegeztetőgépre szorulnak. Valóban nem tudom azt mondani, hogy a mi intézményünkben is lenne egy „szub-intenzív” osztály, ami kimondottan erre a célra lenne fenntartva. A mindennapokban több – például a fertőző-, kardiológiai, tüdő-, belgyógyászati, ideggyógyászati – osztályon szubintenzív ellátást igénylő betegek vannak. A kollégák itt kellőképpen helytállnak, és ezáltal a mi munkánkat is nagymértékben segítik.
– A sajtóban folyamatosan arról beszélnek, hogy az ATI-s ágyszámot lehet ugyan növelni, ellenben nincsen elegendő személyzet, aki ott szolgálatot teljesítsen. Specifikus tapasztalatot igénylő szakterületről lévén szó, be tudnának-e esetleg más osztályokon dolgozó asszisztensek, de akár orvosok segíteni az intenzív terápiás ellátásba?
– Kell tudni, hogy az intenzív terápiára korábban is a legsúlyosabb betegek kerültek. Ez így van most is. Nem szabad összetéveszteni a nagyobb műtétek utáni megőrzéssel, ami számos kórházban szintén az intenzív osztályokhoz tartozik. Különleges egy ilyen osztály tevékenysége, ezért jól képzett szakemberekkel, orvosokkal, nővérekkel, betegápolókkal kell legyen ellátva. Kevesebb az egy nővérre, betegápolóra jutó beteg, mert az intenzív terápiát igénylő betegek folyamatos ellátást és megfigyelést, utánkövetést igényelnek. Ehhez drága és széles körű technikai felszerelés is szükséges. Legtöbbször sürgősségi beavatkozásokat kell végeznünk, amelyekhez más osztályok személyzete nincsen hozzászokva. A betegeink számára sokszor ez élet-halál kérdése, és ezt a munkát, tudást nem tudja egy orvos vagy nővér rövid képzések által pótolni. Tehát nem lehetetlen, de hosszabb tanulási idő szükséges ahhoz, hogy valaki igazi sürgősségi helyzetekben helyt tudjon állni.
– Az udvarhelyi Covid-részlegen mennyire váltak nehézzé a mindennapok? Mennyire telített az ATI, van-e elegendő személyzet?
– Majdnem mindennap elmondjuk, hogy kérjük vissza a régi éle-tünket. Ez nem csak a kórházon kívülire vonatkozik, hanem főként a kórházon belülire. Egy rettentően kényelmetlen, érzékeinket tompító védőruhát kell viselnünk nap mint nap ahhoz, hogy ne fertőződjünk meg. Bár a krónikus betegek beütemezett műtétei leálltak, számunkra a munka mennyisége megnőtt. A pandémia kezdetétől nagy volt rajtunk a nyomás, először az ismeretlentől tartottunk, majd tudatosult bennünk, hogy ez a helyzet jelentősen átalakítja a mindennapjainkat, és oroszlánrészt kell majd vállalnunk belőle. Ez az állapot fokozódott a személyzethiánnyal, ami főként az orvosokat érintette, majd a folyamatos ágyszámnöveléssel. Hatással van a kórház teljes személyzetére, ezért előfordul, hogy időnként egymást vigasztaljuk, vagy néha nem úgy kezeljük a mindennapi emberközti kapcsolatainkat, ahogyan tettük ezt a járvány előtt. Tíz helyünk van igazolt koronavírusos betegek számára, és egy kórtermünk két ággyal, ahová teszteredményre váró betegeket tudunk elhelyezni, olyanokat, akiknek az állapota nem engedi meg, hogy más intézménybe szállítsák őket. Ebben a kórteremben történnek a dialízisek is. Az orvosok napi programja reggeltől délutánig tart, és mindennap van egy ügyeletes orvos.
A nővérek és betegápolók hétköznapokon három, hétvégén két váltásban dolgoznak. A nővérek egymást váltva hétközben napi 4-4 órát ülnek beöltözve, hétvégenként 6-6 órát. Az orvosok naponta többször vizitelnek, illetve ahányszor a betegek állapota, ellátása igényli, bemennek hozzájuk. Délelőttönként átlagban kétszer-háromszor, ügyeletekben akár öt-, hat-hét alkalommal. Fontos megemlítenem, hogy osztályunkon egy nagyon jó nővéri, betegápolói csapat van. Számukra már a kezdetkor sem volt kérdés, hogy ezzel a járvánnyal együtt fogunk megbirkózni. A korábban említett sikerélményekben nekik óriási szerepük van.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató