2021. április 11., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Kénytelen vagyok azzal kezdeni, amivel a legkevésbé szerettem volna. Ugyanis visszatért a tél. A gólyák már két tojás fölött őrködnek a behavazott, felfrissített fészekben. A kamera pártatlanul objektív. Ma reggel tehát havas városkép fogadott, minden fehér volt és valószínűtlenül csendes. Ebbe nagymértékben belejátszik az a tény, hogy zajlik a tavaszi, horribile dictu: húsvéti vakáció, és a kisiskolások számára ez meghosszabbodik, miniszteri döntés nyomán, szinte öt hétre. De „semmi vész, akire a párt vigyáz”, mert majd a nyári szünetből nyisszantanak le arányosan ugyanannyit. Ezzel szemben a különböző repülőtársaságok egymás sarkára taposva ajánlkoznak, kínálnak, csábítanak Egyiptomba és/vagy Törökországba, ahol a jelek szerint nincs vírus, nincs korlátozás, maszkviselés, ezen országok felett, és a turisták, reménybeli nyaralók, tengerparti partik fölött a gondviselés honol. Akár tetszetős jelmondatot is lehetne belőle faragni, ami – időnként műsorát megszakítva – minden tévében a reklámfelületen megjelenik: Maszkviselés – gondviselés. Vagy megfordítva.

 Mindenfelé (úgy értem, a szerencsésebb és civilizált országokban – rendszerfüggetlen megjelölés) megindult a roham, mikor ki és hogyan éri el a szükséges átoltottságot, azt a kritikus és hőn áhított pontot, amikor kialakul a nyájimmunitás. 

 Ez például egy új szó, amely nem szerepelt a művelt és világra figyelő átlagemberiség szókincsében. Ez egy virológiai szakszó. Persze, lehetnek kifogásaink a szóösszetétel első tagja ellen, ugyanis mi (én, te, ő) és ti és ők sem tekinthetők bizonyos szempontból nyájnak. Akkor ugyanekkora fantáziával mondhatnók már csordaimmunitásnak vagy az Alföldön és Argentínában gulyaimmunitásnak, sőt a bűnözők esetében, akiket megillet a bíróság előtt az ártatlanság vélelme, bűnügyi és orvosi szempontból pedig a bandaimmunitás. Van még ezenfelül csoportimmunitás – kiscsoportos, nagycsoportos immunitás – óvodákban, van rajimmunitás és kondaimmunitás (itt meghagyom a szabadságot kinek-kinek, hogy arra vagy azokra gondoljon, akiket nem szeret, a politkai korrektség jegyében azonban nem nevezem meg a konda tagjait, jellegét). És folytathatnánk az osztályimmunitással és a rétegimmunitással, ami a szociológiai szakszótárt gazdagítaná. Én úgy gondolom – ezért is választottam ezt a formát, mert így szabadon kifejthetem a véleményrovatban véleményemet: nevezzük bátran tömegimmunitásnak, ami mégiscsak emberek, egyedek, egyéniségek és közemberek, alattvalók és kiváltságosak nem sértő sokaságát jelenti.

 Különben az immunitás kifejezéssel először a feudalizmus (jó, legyen – a hűbériség) tanulmányozása közben találkoztam, talán másodéven. Rég volt, akkoriban ezt a marxista történelemtudomány és világfelfogás negatív értelmében használta, olyan emberek egy rétegét, csoportját, társaságát, társadalmi kategóriáját, illetve annak kiváltságát értette alatta, akik nem fizettek adót, akik a király (a központi hatalom) parancsaival, rendelkezéseivel vígan dacolhattak, ezzel is növelve a hűbéri társadalom közmondásos anarchiáját. És ha még ehhez hozzáveszem a pallosjogot, akkor ott áll előttünk teljes fényében és pompájában a sötét középkor.

 Innen már csak macsakugrásnyi választ el – hálával tartozom az önkéntelen célrairányultságomnak –, hogy egy másik középkori maradvánnyal foglalkozzam, amely ma is dívik magán- és közületi színtereken egyaránt. A címerviselés. Ezúttal nem az arisztokrácia címerpajzsairól szerettem volna írni – de közbeszólt a havazás –, hanem arról, hogy a minap arra vetemedtem, hogy névjegygyűjteményem erdeiből kiválogassam a polgármesterek, alpolgármesterek, prefektusok és közgyűlési elnökök, azaz a megyei önkormányzatok fejeinek névjegyét. Elég sok gyűlt össze, hála adományozóimnak – akiknek ezúttal is kérem tolmácsolni köszönetemet – Romániából, Magyarországról, Ausztriából, Szlovákiából és a volt jugók romjaiból, azaz most veszem észre, a Ferenc József-i Monarchia vonzáskörzetéből. A bürgermajszterek és prefektusok, megyei tanácselnökök a névjegy bal felső sarkába címert illesztenek. Rendszerint az államcímert. Ez a romániai polgármesterekre áll leginkább, a többiek igyekeznek a település hagyományos/újsütetű címerét használni, ami áttételesen jelzi, hogy pontosan felismerték: a város vagy község azért használhat saját címert, mert jogában áll, tudatában van a ténynek: autonóm közösség az államon belül. Nem államhatalmi, hanem önkormányzati, választott, kisközösségi jelkép. Ezzel szemben a kilencvenes évek végéig a legtöbb romániai város polgármestere a névjegyére az állami címert nyomtatta, mert nem volt tisztában vele, hogy bár irtózik a román politika az autonómia szótól, az önkormányzat honi megfelelőjének használatától (autoguvernare), ebben ugyanis elszakadást, szeparatizmust, országfeldarabolást mint ördögtől valót dolgot sejt, valójában a városi hatalom a (választó)polgároktól ered, ráruházták a polgárok mesterére a helyi közösség kormányzását, amit az önálló saját címerrel is ki lehet, szabad és talán kell is fejezni. A kétezres évek elejétől változik lassan a jelképhasználat, bár a rendszerváltozás után alkotott településcímerekben sok a heraldikai képtelenség és erőszakolt aktualizálás, de szerencsére már nincsenek beleszuszakolva magasfeszültségű távvezetékek és sarló meg kalapács búzakalászos címerkeretbe foglalva. Amúgy semmi bajom a villanyárammal és a búzával. Mindkettőt az emberi gondviselés biztosítja. Vagy isteni?