Az iguánák szabadsága
2013-12-10 15:01:16
- Nagy Székely Ildikó
Tóthné Litter Ildikó számára nem léteznek zárt terek. Mindig minden körben, négyszögben talál, teremt magának be- és kijáratot, ösztönösen érkezik meg és távolodik, magához engedi és jelenlétével átfesti környezete színeit.
Tóthné Litter Ildikó számára nem léteznek zárt terek. Mindig minden körben, négyszögben talál, teremt magának be- és kijáratot, ösztönösen érkezik meg és távolodik, magához engedi és jelenlétével átfesti környezete színeit. Az iguánák szabadsága jut róla eszembe. Tudom, hogy nem bántaná a hasonlat, hiszen a megbánthatatlanok ajándékával rendelkezik.
Egy játszóház „felnőttmegőrzőjében” beszélgetünk. Nincsenek vele a lányai, a másodikos Lili és az előkészítős Emma a Lurkó Kuckóban leckét készít, az apró Kamilla otthon maradt Ági nénivel, aki mindig szívesen vigyáz rá. Ildi sokszor a legkisebb családtagot is magával viszi, amikor a nagyobbakkal iskolába mennek, a másfél éves hölgy nagyon élvezi az efféle kalandokat. Egyébként mind a négyen ugyanarra a ritmusra „működnek”, lételemük a pörgés. Tanulás után Lili és Emma úszó- és kosáredzésre jár, Lili korábban két évig ritmikus tornázott, de a váratlan baráti meghívásokat, koncerteket, gyerekbulikat sem hagynák ki semmiért.
– Rugalmasságra neveltem őket, hogy jól alkalmazkodjanak az új helyzetekhez, és akkor se essenek kétségbe, ha egy megbeszélt program elmarad. Ugyanakkor megtanultak egymás napirendjéhez igazodni, kivárják egymást – mondja beszélgetőtársam, közben azt is elárulja, hogy a lányok teljesen otthon érzik magukat ebben a városban, bár Lili és Emma a határon túl született.
– Hat évvel ezelőtt költöztünk ide Budapestről. A férjem útépítő mérnök, és egyre többször bízták meg különféle munkákkal Romániában, illetve Erdélyben, így lassan csak hétvégekre jött haza. Ez megviselte a családot, ezért határoztam el magam erre a lépésre. Abból indultam ki, hogy én főállásban anya vagyok, mindegy, hogy hol gyakorolom ezt a hivatást, csak az a fontos, hogy együtt legyünk. Nyílt itt egy fiókja a cégnek, amelynek a férjem dolgozik, és felajánlották neki annak igazgatását. Ilyen lehetőséget sem a bérezés, sem a munkaprogram szempontjából nem talált volna Magyarországon, így nem volt kérdés, hogy elfogadja-e. Akkoriban voltam várandós Emmával, és úgy döntöttünk, hogy a születése után költözünk. Hat hónapos volt a középső lányom, amikor béreltünk egy nagy teherautót, amibe aztán 4-5 ember felpakolta az otthonunkat. Minden egyes bútordarabot elhoztunk, és szinte ugyanúgy rendeztük be az új házat, amelyet Marosvásárhely környékén bérelünk, mint a régi lakást.
– Lili hároméves volt akkoriban. Hogy bírta a környezetváltozást?
– Őt sokkal jobban megviselte az, amikor még Magyarországon éltünk, és folyton azt látta, hogy az édesapja jön-megy, egyik percben velünk van, aztán csomagol. A kishúga érkezése is érzékenyebben érintette, mint a költözés. Egyébként az az érdekes az egészben, hogy az én apai nagyanyám erdélyi származású, Csíkszentsimonban született. Tizenhárom évesen a nővérével kettesben keltek át a határon. Az apjuknak volt egy pénzverdéje, és amikor rossz irányba kezdett haladni az üzlet, biztonságosabb volt távozni a lányoknak. Nagymamám csak a szülei temetésére tért haza, és odaát sohasem beszélt Romániáról. Most viszont Lili kézírásában az ő betűire ismerek. Nálunk egyszerűbbek az írott jelek, kevesebb a hurok, mint itt.
– Hogy boldogulnak a lányok a román nyelvvel?
– Tavaly játszóházi foglalkozásokon, szakképzett pedagógus irányításával gyarapították a szókincsüket, most az iskolában románoznak. Erőltetjük, hogy menjen.
– És veled mi a helyzet ilyen téren?
– Nem kell közhivatalokba járnom, ha pedig mégis akad valami elintéznivalóm, a barátnőm jön velem tolmácsnak. Egyébként az itteni baráti társaságunk tagjai annyira „jó fejek”, hogy a jelenlétemben nem beszélnek románul gyerekfülnek nem való dolgokról, mert tudják, hogy nem érteném.
– Hogy sikerült kialakítani az itteni kapcsolatrendszert?
– Amikor idejöttünk, azt mondtam a páromnak, hogy írassuk be az óvodába Lilit, akkor is, ha még nagyon kicsi. Ez, illetve a játszóházak voltak az ismerkedés első helyszínei. Aztán jött minden magától.
– Mi az, ami szokatlan volt itt számodra?
– Talán a kisebb városokra jellemző létforma, az, hogy itt észrevesznek, meglátják a másságomat. De ez sohasem zavart, sőt élvezem.
– Tervben van a visszaút?
– A párom ötéves szerződéssel jött ide, amelyet minden évben meghosszabbított. Egyszer majd visszamegyünk... Rossz lesz elválni az itteni barátoktól.
– Gondolom, azért időnként meglátogatjátok az otthoniakat.
– Én jobban örülök annak, ha ők jönnek ide. A szentestét rendszerint itt ünnepeljük, aztán 27-én hazautazunk, és a férjem győri barátaival szilveszterezünk. De idén másként lesz. December 24-én indulunk Magyarországra, pár nappal azelőtt pedig itt karácsonyozunk. A gyerekeknek úgyis mindegy, hogy melyik nap jön az angyal. December végén odaát leszünk, aztán az ottani társaságunkkal térünk vissza, és az erdélyi hegyekben búcsúztatjuk az évet.
