Az igazi Télapó

Mintha minden alkonyatkor friss hó hullna Sz. András vállára. Hófehér hajával, hosszú szakállával, titokzatos barna botjával messziről jött vándornak tűnik a főtéri fénytengerben.  

Fotó: Nagy Tibor

Mintha minden alkonyatkor friss hó hullna Sz. András vállára. Hófehér hajával, hosszú szakállával, titokzatos barna botjával messziről jött vándornak tűnik a főtéri fénytengerben. A kisebb gyerekeket ölbe veszi, a nagyobbakkal kezet fog, jók voltak-e az idén, tudakolja. Mondatait a jól ismert Télapó-kacagással hitelesíti, de lencse nélküli szemüveg mögül előcsillanó tekintete még inkább elárulja: ő az igazi ajándékhozó.

Senki sem lepődik meg, amikor piros subájában belép a közeli étterembe. Bizonyára gyakran jár oda, ismerik már a törzsvendégek – nyugtázom. A mosdó felé veszi az útját, hogy „civil” ruhára váltsa a karácsonyi egyenruhát, közben egy kávét kortyoló nőre mosolyog. – Ne cigarettázzon, árt a szépségnek! – inti télapósan, aztán siet is tovább. Pár perc múlva pulóveres, barna hajú férfi ül előttem. Milyen út vezette a rénszarvasok és karácsonyi gömböket festő manók vidékére? – kérdezem.

– Mindig szerettem játszani. Az apai nagymamám titkárnő volt a színháznál, így gyerekkoromban alkalmam volt különböző darabokban fellépni. A legemlékezetesebb szerepet a Noé bárkája című, román nyelvű előadásban kaptam. A középiskola után földrajz szakon tanultam tovább. Aztán reklámügynök lettem, csokoládét kínáltam eladásra. Később rövid időre helyettesítő tanárként kaptam állást. A külföldi munkával is megpróbálkoztam. Szlovákiában televíziókat csomagoltam, de a cég, ahova felvettek, nehezen fizetett, nem tartotta be az ígéreteit, így váltanom kellett. Egy hónap alatt megtanultam a nyelvet, aztán elszegődtem targoncásnak. Attól kezdve jól ment a sorom. Két év múlva, a kisfiam születésekor tértem haza. Ekkor nagyon nehéz időszak kezdődött számomra. Hónapokon át próbáltam munkát találni, de nem jártam sikerrel. Akkor jutott eszembe, hogy talán a születésnapi bohóc szerepe jól állna nekem. Az internetről tanultam léggömböket hajtogatni. Több hónapba telt, amíg mestere lettem a szakmának, a lufik folyton kipukkadtak, így rengeteg pénzt költöttem rájuk.

– Miből tudtad fedezni a tanulóidőszak kiadásait?

– A családom támogatott. Legelőször egy barátom hívott meg egy gyerekbuliba, aztán egyre több meghívást kaptam.

– Vannak gyerekek, akik nagyon félnek a bohóctól.

– Velem is megtörtént, hogy huszonöt gyerekből tizenhat sírt, amikor felbukkantam. Nem tehettem mást, levetettem a bohócorrot, a parókát, és azt mondtam nekik, fessenek ők ki engem, úgy, ahogy akarnak. Pár perc múlva minden gyerkőc rajtam lógott.

– Gondolom, innen már egyenes út vezetett a télapóságig.

– Tényleg így volt. Ismerősök, barátok gyerekeit szoktam megörvendeztetni Mikulás napján és karácsonykor, de az ismerősök ismerősei is el-elhívogatnak. Idén, december 5-én este három házban is vártak rám. Emellett több nagyáruházban is el szoktam játszani ezt a szerepet. Most pedig itt, a főtéren töltöm a délutánokat. December 24-éig mindennap délután 5 órától este 7-ig a karácsonyfától pár lépésre épült Télapó-házban „lakom”.

– Úgy tudom, kórházakba és szegény családokhoz, szülő nélkül élő gyerekekhez is ellátogat ez a Télapó.

– A tűzoltóságnál töltöttem a katonai szolgálatot, sok ismerősöm van ott. Az adventi időszakban velük és a megyei csendőr-felügyelőséggel szoktam örömöt szerezni a nehéz helyzetben lévő gyerekeknek. A tűzoltók és a csendőrök adományt gyűjtenek, én pedig felöltöm a piros köpenyt, aztán elmegyünk a gyerekklinikára vagy valamelyik gyermekotthonba. Bohócként is el-ellátogatok a beteg gyerekekhez, ha van egy kis pluszpénzem. Leírhatatlan az az öröm, amit olyankor a szemükben látok. Sokszor nem tudom megállni sírás nélkül, és elkenődik a festék az arcomon, de azt nekik nem szabad észrevenniük. Elvégre azért megyek el mindegyre hozzájuk, hogy egy napra vagy egy órára olyan boldogok legyenek, mint az egészséges, „mi leszek, ha nagy leszek?” álmokkal játszó gyerekek.