Az erdélyi népviseletek (26.)

A backamadarasi női viselet hasonló módon alakult a nyárádszentlászlóihoz. A férfiak itt is tovább megőrizték a hagyományos székely ruhadarabokat, míg a nők esetében az általam tanulmányozott időszakban csak az 1940-es évekig beszélhetünk hagyományos népviseletről.

Backamadarasiak régi viseletben – Kelemen Vera gyűjtése

A backamadarasi női viselet hasonló módon alakult a nyárádszentlászlóihoz. A férfiak itt is tovább megőrizték a hagyományos székely ruhadarabokat, míg a nők esetében az általam tanulmányozott időszakban csak az 1940-es évekig beszélhetünk hagyományos népviseletről. Így a backamadarasi ősi viseletet a mai 70 évesek anyjáról, a XX. század elején élőkről készült visszaemlékezések és régi fényképek alapján lehet rekonstruálni. Az ing mindig magasan csukódott, de nem hasított, hanem bebújós, négyszögű nyakkivágással, amin sehol gomb nem volt, de gallér sem, hanem kívülről szegték be. A viselő kenderszőttest is, az ünneplő házigyapotszőttest, majd gyolcsot is tűvel levarrott ráncok vették körbe, hogy az ing bőségét megadják. Mellévarrott ujjú volt, 2-3 ujjnyi széles mandzsettával, gombolósan. Varrtak nyárára háromnegyedes bő ujjú inget is, amit lerakások díszítettek vállból. A főkötőre már alig emlékeznek, de kontyoláskor még szerepelt a XX. század elején. Fekete csipkealapon textilvirágok díszítették, a szeredai vásárból szerezték be. Ezt hamar felváltotta a vőlegény ajándékaként vett krémszínű selyemkendő apró elszórt mintával és szegélydísszel. A régi lájbi télire fekete háziposztóból készült, a szoknya anyagával együtt, de bársonylájbit vettek a módosabbak, s zsinóróztatták. Mezei és házimunkára fehér színű, díszítetlen, gombolós, kenderből szőtt lájbit és szoknyát készítettek, kétnyüstösen szőve. A viselő szoknya kenderrel volt leverve, s kékre festették, hogy ne piszkolódjon, derékban korcba húzták. Szőttek gyapot felvetővel, kender leverővel (sötétkékre festve) olyan szoknyát, hogy „megállt a lábán”, olyan kemény lett az anyaga, s szép a tartása. A blúzt rávették az ingre. Az ünneplő blúznak szív alakú kivágása volt, delinszőrből készült, bebújós szabással, gallérja vállig ért, „cakkenyezve”, cifrán. Vállain három kicsi szegő volt 10-15 cm mélyre varrva, hogy a mellbőséget biztosítsa. Sonkaujjal szabták, a kézfőn kinyúló szöglettel. Ujja elkeskenyedő, karhoz tapadó volt, szőrdelin ez is, de csak fehér, esetleg orgonalila vagy drapp színű. Erre nem vettek fel lájbit, ez már 1940-ben készült. Ekkor a kartonszoknya és blúz köténnyel már nem számított ünneplőnek, hanem szőrszoknyát és ugyanolyan anyagú blúzt viseltek ünnepekkor. Aki 1904-ben született, az még hordott kötényt vásárolt, bolti anyagból, levasalatlan rakásokkal, melyen sem csipke, sem szalag nem volt, esetleg két-három hajtás az alján. A II. világháború után ez a hosszú szoknya s az egész viselet még inkább polgáriasult. Az ing szabott, karöltős, de bebújós, szív alakú kivágással. A szoknya megrövidült, térden alul ért. A viselő háziszőttes lett, felvetője fehér gyapot, pirosra festett kenderfonallal verték le, s egybeszabták a felső résszel, végig gombolósra, amihez csak munkára kötöttek kötényt. Az ünneplő is egybeszabott polgári ruha lett, a házi gyapotot vagy a fehér selyemvászon konfirmálóruhát később Ritznél festették meg Marosvásárhelyen zöldre, kékre. Általános volt a fekete patentharisnya viselete a régieknél, a bokáig érő szoknyát magas szárú fűzős cipővel vagy fűzős félcipővel hordták. Csizmája kevés nőnek volt, a módosak csináltattak felső részén piros csíkos, puha szárú női csizmát, télen bakancsot. A hideg telet a nagyanyák idejében a nagykeszkenyő viselése és a háromnegyedes szabású, kockás mintájú posztókabát tette elviselhetőbbé. 1940-ben a zsinóros, vitézkötéses, pártás műmagyar ruha jött rövid időre divatba, majd a „székely ruhának” nevezett, alkalmi szereplésekre készült táncruha, amely nem épült a régi helyi hagyományokra.

1940-50 között már csak néhány öregasszony járt népviseletben, lenézték, maradinak tekintették viselőjét, s a polgári öltözet lett uralkodóvá.