Az erdélyi népviseletek (24.)

A nyárádszentlászlói női viselet összegyűjtése szinte lehetetlennek látszott, pedig kilenc adatközlőt kérdeztem ki róla. Az bizonyosodott be, hogy a szentlászlói nők jóval korábban elhagyták ősi viseletüket, mint a helybeli férfiak, vagy mint a többi, eddig bemutatott nyárádmenti falvakban lakók.

Szentlászlói nagyleány ünneplőben az 1940-es évekből, Kelemen Vera gyűjtése

A nyárádszentlászlói női viselet összegyűjtése szinte lehetetlennek látszott, pedig kilenc adatközlőt kérdeztem ki róla. Az bizonyosodott be, hogy a szentlászlói nők jóval korábban elhagyták ősi viseletüket, mint a helybeli férfiak, vagy mint a többi, eddig bemutatott nyárádmenti falvakban lakók. Az idős korosztály tagjai, a mai 90 évesek állítása szerint éppúgy szőttek ők is, mint a szomszédos falvakban, s a ruhájuk is hasonló volt. Kontyoláskor a XX. század elején még fekete főkötőt tettek az új asszony fejére, de 1942-től már fehér, krémszínű selyemkendőt, amit a vőlegény ajándékozott új asszonyának. A legrégebbi ing itt is hasított, ráncolt szabású, nyakán pántba varrva, bő, húzott ujjal, gombolós kézelővel, mellrészén csipkével az ünneplőn. A blúz is kenderből készült viselőnek, vagy fehér, esetleg tarka anyagból kimenőnek, karcsúsítva, végiggombolósan, tenyérnyire a szoknyára borulva kívül. A régi lájbi és szoknya anyaga egyforma mintájú háziszőttes volt, a lányoké piros, a fiatalasszonyoké kék, zöld, az időseké sötét, majd fekete. 1946-tól a fiatalok már nem ezt viselték. Az idősek bő, ráncos szoknyáját macskanyomos, barackmagos, kockás mintával szőtték, az apró, elszórt mintát fekete vagy barna gyapottal szőtték bele. A lájbit beszegték körben, de a módosabbak fekete bársonylájbit varrattak ünneplőnek, s zsinóroztatták. Minden szőttes holmit a nőknek is néhai Simon Mihály szabómester készített, aki két segéddel és két inassal dolgozott. A második generáció, a mostani 60 év körüliek háromsoros gyöngyöt viseltek, növekvő nagyságban felfűzve, a lányok pirosat, az idősek feketét. Ing már nem volt, helyette fehér, gombolós blúzt hordtak, gyolcsból ünneplőnek, hegyes gallérján csipkével körbeszegve, s a mandzsettát is csipke szegélyezte. Vállból indult ki 3-3 hajtás a blúzon, s ez tenyérnyire a szoknyára borulva az aljáig leért. A lájbi már piros vagy fekete bársony, többnyire egyenesen felvarrt fekete zsinórral, keményebb, üzleti vászonból készült, s varrónő varrta és zsinórozta – ezt Szöllősi Anna ma is rendelésre elkészíti. Ennek volt a nyaka levarratlanul, álló – fodros – amivel még nem találkoztam a Nyárádmentén, de szereplésekre, táncruhának tervezték, nem a hagyományt követték. Ehhez keményebb bolti vászonból varrattak csakis piros színű szoknyát egyenesen rávarrott három sor fekete zsinórral. Az idősek lerakott selyem vagy gyolcsköténye helyett udvarhelyi mintás piros-feketével alul kihímzett mintás kötényt viseltek. Ezt szereplésekre a nagyon aktív, sok-sok emlékezetes műsort betanított, ma is élő Gyarmathy Jánosné Máthé Piroska tanítónő szorgalmas, odaadó kultúrmunkája idején hordták. A népi ruhából való kivetkőzés már nagyjából az 1940-es években megtörtént, s ezt a „táncruha”, a csak szereplésekre szánt női öltözet váltotta fel. A csizma keményszárú, vagy száras cipő, félcipő maradt. Bundalájbit és „derékkabátot” viseltek télen.