Az erdélyi magyarság a két világháború között

Ezzel a címmel tartott kedden délután előadást Bárdi Nándor PhD, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének történész munkatársa a Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett rendezvényen. Az eseményre a marosvásárhelyi Bernády Házban került sor.

Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke köszöntötte az előadót; fontosnak nevezte az előadás-sorozatot, mert „a téma mindannyiunk számára időszerű, az erdélyi magyarság utóbbi száz esztendejéről van szó”.  Elmondta, hogy Bárdi Nándor még egyetemi hallgatóként járta Erdélyt, „elkötelezettsége régről való, alaposan ismeri a régiót, Erdély elmúlt száz esztendejének történetét, mai történetét, és azt is, ami a két világháború között történt az erdélyi magyarság életében”. 

 

A romániai magyarság kényszerkisebbség

Bárdi Nándor előadásában néhány alapkérdést hangsúlyozott. Egyrészt azt, hogy a romániai magyarság kényszerkisebbség. Nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre, hanem politikai döntés nyomán.  Nemzeti kisebbséggé lényegében a két világháború között szerveződött, így vált önálló politikai közösséggé Nagy-Romániában. 

Másrészt azt, hogy a két világháború között szociológiai értelemben a romániai magyarság nem volt kisebbség, mert a társasági, társadalmi, kulturális, gazdasági pozíciói jobbak voltak, mint az erdélyi románságé. Hatalmi értelemben vett politikai kisebbség volt, az állami etnopolitika révén ez a társadalmi pozíció épült le a Ceauşescu-rendszer idejére. 

A harmadik fontos dolognak azt nevezte, hogy Nagy-Románia kulcskérdése a két világháború között a különböző országokból létrejött ország egységesítése volt, és lényegében a magyar kérdés mint biztonságpolitikai kérdés ennek rendelődött alá.

Az alábbi beszélgetésre az előadást megelőző percekben került sor. Bárdi Nándor az előbb említett szempontokat hangsúlyozta, és mindezt párhuzamos nemzetépítésként értelmezte. 

– Pontosan mikor kezdődött el?

– Trianon után kezdődik el, 1920-tól indulnak be a magyar politikai mozgások, amikor a magyar parlament is ratifikálja a trianoni szerződést.

– Létezett-e abban az időben olyan politikai szervezet, amely felvállalta volna az erdélyi magyarok képviseletét? 

– Három politikai szervezet volt, amely a magyarok képviseletét vállalta: 1921–22-ben a Magyar Szövetség, 1922-tól 1938-ig az Országos Magyar Párt és 1939–40-ben a Magyar Népközösség.  

A politikai érdekek érvényesítésére is három modell volt/van az utóbbi száz évben: az érdekek egyéni kijárása, amikor egy-egy politikus saját kapcsolatai, pozíciója révén vélt vagy valós közösségi érdekeket próbál érvényesíteni. A két világháború között több olyan magyar képviselő volt, aki romániai pártok képviselőjeként jutott be a parlamentbe, voltak magyar pártkezdeményezések, amelyek a Liberális Párt szövetségeseként működtek, például Székelyudvarhelyen a Kisgazdapárt. A szocialista korszak egyéni érdekkijárásaira példa Fazekas János vagy Domokos Géza tevékenysége, hiszen az államszocializmusban nem beszélhetünk intézményesített magyar közösségről. 

A másik a kollektív érdekérvényesítés, amikor legitim módon a közösség nevében lépnek föl politikusok, és a közösséget mint önálló entitást próbálják elfogadtatni.  A romániai magyarságot autonóm közösségként fogják fel, és ennek az érdekeit próbálják érvényesíteni, ezt a közösséget próbálják intézményesíteni. A harmadik modell a szervezett alkuk modellje, amikor van egy párt, amelynek a vezetői a párt nevében kötnek különböző alkukat. Az RMDSZ 1996-tól lényegében ezt csinálta, interetnikus alkukat kötött, hogy támogasson bizonyos kormánypártokat, elnökválasztást, annak érdekében, hogy a kisebbségpolitikai részérdekeit – a forrásszerzést, a nyelvi és oktatási jogok bővítését – érvényesíteni tudja. A két világháború között a Magyar Szövetség 1921-22-ben  azzal az igénnyel lép fel, hogy a magyarságnak legyen egy köztestülete,  legyen  önálló közigazgatási, kulturális és egyéb autonómiája. Ezt szeretné intézményesíteni, és ez alá tartoznának a politikai pártok. Tehát a politikai tevékenység fölött lenne egy, a magyarokat összefogó szervezet, a Magyar Szövetség, ezt azonban a román politikai elit nem engedélyezi, betiltja a szövetséget.

– Ha jól tudom, kétszer is betiltották… 

 – Kétszer is betiltják, de a Magyar Szövetség mögött azért létrejönnek magyar pártalakulatok, amelyek 1922-ben egyesülnek. Ezek a Magyar Nemzeti Párt és a Magyar Néppárt, belőlük alakul ki az Országos Magyar Párt.  Ez a párt román pártokkal fog paktumokat kötni, legfőképp  azért, hogy a magyarok egyáltalán felkerüljenek a választói névjegyzékbe, illetve jogsérelmeiket enyhíteni lehessen.  Az Országos Magyar Párt elsődleges célja  a politikai jogegyenlőség megteremtése. Először az Averescu-féle Néppárttal köt paktumot 1923-ban, ám Averescut akkor nem nevezték ki miniszterelnöknek. Ellenben 1926-ban közigazgatási választásokat tartanak, amikor a regáti Liberális Pártnak szüksége van az erdélyi szavazókra, és mivel az erdélyi románok döntően a Maniu vezette Nemzeti Parasztpártra szavaznak, mindenképp kellenek a magyar szavazatok. Meg is kötnek egy paktumot, amit a liberálisok végül nem írnak alá, de ettől függetlenül működik, és így kerülnek föl a magyarok a választói névjegyzékre, illetve így hozhatja létre a helyi tagozatokat az Országos Magyar Párt. Nem véletlen, mert a 49 erdélyi városból 30-ban győz az Országos Magyar Párt és a Liberális Párt listája. Így a Székelyföldön magyar többségű önkormányzatok jöhetnek létre, más területeken pedig az önkormányzati helyek felét kapják meg a magyarok, felét pedig a liberális románok.  

Ez 1926 februárjában volt, néhány hónap múlva azonban a király Averescut nevezi ki miniszterelnöknek, akivel már volt egy előzetes paktum, amit fölmondtak a liberálisok miatt. Ekkor a magyar pártelnök, Ugron István lemond, és egy új pártelnök jelenik meg a színen, Bethlen György, aki újra paktumot köt Averescuval.  Ennek a paktumnak a tárgya újabb jogok keresztülvitele, például egyházi iskolák jogainak a biztosítása.

– Sikerült-e, és ha igen, milyen újabb jogokat harcoltak ki?

– Részben sikerült. A két világháború között már az is nagy eredmény, ha nem romlik tovább a helyzet, nincsenek további diszkriminációk. Itt a legfontosabb a jelenlét, hogy ott vannak a magyarok a parlamentben, és 1938-ig több mint 700 felszólalásuk van, és ami legalább ennyire fontos, a 15-25 képviselő több ezer engedélyt, minisztériumi határozatot jár ki a magyarság legkülönbözőbb szakpolitikai ügyeiben.

A harmadik pártalakulat a Magyar Népközösség, ez a királyi diktatúra időszakában működik, és gyakorlatilag a Nemzeti Újjászületés Frontjának a magyar tagozata. Bánffy Miklós vezeti, ez az első olyan magyar alakulat, amikor nem a magyarok választják meg a saját politikai szervezetük vezetőjét, hanem felülről nevezik ki. Bánffy Miklós valamikor Magyarország külügyminisztere volt, tehát egyszerre élvezi a magyar kormány támogatását, nagy befolyása van a romániai magyarság körében, és élvezi a román udvar támogatását is.  Bánffy a Népközösség vezetésébe beemeli a kor magyar progresszióját: Tamási Árontól Kemény Jánoson keresztül Kós Károlyig  egy-egy szakirány  felelős vezetői lesznek, és ez a – már döntően kisebbségi helyzetben szocializálódott – generáció próbálja  újraszervezni a magyarságot. 

– Ezek a politikai paktumok.  Az előadásban a társadalmi átrétegződésről is beszél, hogy hogyan próbálta  átalakítani  az erdélyi társadalmi pozíciókat a román kormányzat. 

– Ennek három ilyen színtere volt. Egyrészt társadalmi az, hogy a városi népességen belül a román lakosság száma hogyan növekedett, illetve hogyan változott a foglalkozásszerkezet. Egy román tisztviselőréteg jött létre. Marosvásárhelyen például 1910 és 1930 között az itt élő románok száma az ötszörösére emelkedett, Nagykárolyban a 22-szeresére. Székelyföldön általában tíz-tizenötszörösére nőtt a románok száma. Ezek döntően tanárok, tanítók és közalkalmazottak voltak. Igazából a foglalkozásszerkezetben a románok jelentős változást nem tudtak elérni a két világháború között, kivéve a közalkalmazotti szférát, viszont a magyar iparosképzés is megrekedt. 

– Édesanyám Székelyföldön  kisiskolás korában úgy került román iskolába, hogy az osztályból minden tizedik tanulót román osztályba tettek át. Románul soha életében nem tanult meg, viszont a magyar helyesírást sem tudta elsajátítani. És sajnos az övé nem egyedi eset volt. Erről mit tudna mondani? 

– Azt, hogy a romániai magyar iskoláskorú gyerekek száma 1930 körül 360 ezer fő lehetett, és ebből kb. 80 ezer járt egyházi magyar iskolába, kb. 100 ezer olyan állami iskolába, amelyet magyarnak neveztek, de jórészt (60%-ban) román tanerők dolgoztak ott, és ezek a gyerekek románul tanultak. A harmadik csoportba azok tartoztak, akik eleve román iskolába jártak, ezek száma több mint 100 ezer, és legalább 50-80 ezer olyan gyerek volt, aki semmilyen iskolába nem járt. Ha azt kérdezné tőlem, hogy mi a mérlege a 22 évnek…

– Na és mi a mérlege?

– …akkor azt mondanám, az, hogy a magyarok a pozícióikat megőrizték, de Erdély nem fejlődött tovább. Dél-Erdélyben fejlődött a textilipar, a vegyipar meg egy-két ipari ágazat, de a közműveltség, az iskolai végzettség, foglalkozási szerkezet gyakorlatilag stagnált. Míg Magyarországon jelentős változások történtek a két világháború között, addig az erdélyi magyarság megmaradt az 1910-es szinten, és még inkább eltávolodott a magyarországi átlagtól. Az erdélyi mutatók az első világháború előtt is gyengébbek voltak, mint a magyarországi átlag – társadalmi pozíció, jövedelem szempontjából –, és a két világháború között tovább tartott ez a leszakadás. Ez a dolog lényege.