Az Elveszett örökség most mindenkié

A képzőművészet, a művészettörténeti írások rajongói már biztos felfedezték és élvezettel ki is használják, hogy a budapesti Kieselbach Galéria egy ideje naponta valamilyen műtörténeti csemegével igyekszik enyhíteni a bezártságot, a tárlatok hiányát. Március 23. óta tesz közzé facebookos honlapján (Kieselbach Galéria) egy vagy több képet, esetenként könyvrészletet. Azoknak szeretnénk felhívni erre a figyelmét, akik kedvelik a képeket, szobrokat meg az ezekhez fűződő kalandos történeteket, de eddig még nem találkoztak ezzel a világhálós ajándékkal. Kezdjük a galériások beharangozójával, ez tömören összefoglalja a lényeget és a szándékot: 

„Még sajnos sokáig meg leszünk fosztva attól, hogy múzeumokban vagy magángyűjteményekben járva személyesen is élvezhessük a magyar képzőművészet alkotásait. Ebben az új helyzetben talán az egyetlen öröm, hogy több idő jut a könyvekre, az olvasásra. Úgy döntöttünk, hogy időről időre mindenki számára elérhetővé tesszük korábban kiadott könyveinket az internet segítségével. Elsőként a 2017-ben megjelent Elveszett örökség című album egyik fejezetét adjuk közre: gróf Andrássy Gyula mintaadó kollekciójának izgalmas története elevenedik meg Molnos Péter gazdagon illusztrált tanulmányában. Nem véletlen, hogy erre az összefoglaló munkára esett a választásunk. Már készül a magyar műgyűjtés történetét bemutató könyvsorozat újabb darabja, amely az 1945 utáni korszak jeles kollekcióit fogja bemutatni. Keressük azokat a dokumentumokat, enteriőrfotókat, leveleket és visszaemlékezéseket, amelyek segíthetik az 1945 utáni magyar műgyűjtemények megismerését és rekonstrukcióját. Kérjük, ha a témával kapcsolatos információval rendelkezik, birtokában van olyan fénykép, amely egykori műgyűjtemények részleteit ábrázolja, jelentkezzen a kötet szerzőjénél (molnos@chello.hu).”

Minden eddig közölt könyvrészlet igen érdekes, de lapunkban nem az Andrássy Gyula műgyűjteményét övező történetbe nyújtunk betekintést, hanem az olvasóink által bizonyára jobban ismert, felejthetetlen nevettetőről, a közkedvelt színművészről, Latabár Kálmánról és műgyűjtőszenvedélyéről lesz szó. A sztori természetesen Molnos Péter művészettörténész tollából kerekedik ki.

»Bár kétségtelen, hogy az ötvenes és hatvanas évek Magyarországán a legtöbb hivatalos frázis távol állt a valóságtól, akadt néhány, amely kisebb-nagyobb megszorítással ugyan, de jól írta le a helyzetet. Az egyik ezek közül így szólt: „A népi demokrácia arisztokratái a művészek és a tudósok.” Tagadhatatlan, hogy társadalmi presztízs és egzisztenciális lehetőségek terén e két kör, elsősorban a színház és a film világának ismertebb alakjai, valamint az orvostársadalom illusztris figurái messze kiemelkedtek az értelmiség többségének eléggé hervasztó viszonyai közül. Ráadásul ez a réteg abban is kiváltságot élvezett, hogy sokkal gyakrabban nyílt lehetősége a külföldi utazásokra, így némi fogalmat alkothatott a nyugati elit életmódjáról. Ennek igen hasznos folyománya volt a kultúra iránti igény fokozódása, amely akkor is nagy társadalmi haszonnal járt, ha néha „csupán” a vendégek elkápráztatását szolgálta, és igazi mozgatórugója a hiúság és a sznobizmus volt. Nem csoda tehát, hogy a szocializmus évtizedeiben meglepően sok művészt, elsősorban színészt és rendezőt, valamint orvost találunk a műgyűjtők táborában. Hiszen e nemes hobbi kiteljesedéséhez szinte minden korban három dolog kellett leginkább: igény a szépre, tudás a fejben, valamint pénz a bukszában.«

Egyikben sem szenvedett hiányt mai hősünk, az 1950-es és 60-as évek szórakoztatóiparának koronázatlan királya, Latabár Kálmán. Ma már alig tudja valaki, de azokban az időkben egyértelműen ő volt a legjobban kereső magyar színész. A Figyelő című gazdasági lap egyik 1958-as számában olvashatjuk, hogy a Fővárosi Operettszínháztól kapott 8000 forintos fizetése abszolút csúcsot jelentett. Mögötte a könnyű műfaj másik két sztárja, Honthy Hanna és Feleki Kamill állt hétezres havi juttatással. A prózai színészek élbolyát többek között Tolnay Klári, Uray Tivadar, Gózon Gyula, Básti Lajos, Gobbi Hilda és Várkonyi Zoltán alkotta 5000 forint körüli bérekkel. Utóbbi számunkra azért is fontos, mert ő volt a korszak egyik legjelesebb műgyűjtője – így róla később még szót fogok ejteni.

De vissza a legendás Latyihoz, akiről köztudott volt, hogy mindig, még a legvadabb kommunizmus idején is vastagon fogott a ceruzája, amikor megkérte fellépései árát. Anyagiasnak tartották, pedig csak pontosan tisztában volt tehetségével és azzal a páratlan népszerűséggel, amelyet még a letűnt rendszer népszerű filmjeivel alapozott meg. A hatvanas években sok irigye akadt, ami oda vezetett, hogy rosszindulatú cikkek sora állította pellengérre fantasztikusnak beállított jövedelme miatt – egy időre ő lett a polgári múltból ittmaradt haknikirály.

De mennyi is volt az annyi? Hiszen az említett 8000 forintot felszorozva az azóta eltelt idő pénzromlásával, „csupán” félmilliós összeget kapunk, ami egyáltalán nem jelent fejedelmi vagyont. Ám akkoriban mindenki tudta, hogy az igazi „okosság” az alkalmi fellépésekben rejlik, s ebben Latabár az ötvenes években, sőt kicsit még utána is verhetetlen volt. Az említett cikk azt is tényszerűen közli, hogy e vidéki turnékon a gázsija helyszínenként 1000 forintot tett ki, s ezzel csak a már említett Feleky Kamill tudott versenyezni. A mögöttük kullogó sztároknak, Kabos Lászlónak, Rátonyi Róbertnek vagy Kazal Lászlónak feleennyivel kellett beérniük. 

Hogy tisztában legyünk a nagyságrenddel, érdemes egy izgalmas történelmi kitérőt tenni. 1956 tavaszán a kommunista vezetés legitimációs okokból mindenáron igyekezett hazacsábítani az Argentínába emigrált Páger Antalt. A fennmaradt jelentésekből kiolvasható, hogy az 1944-ben politikailag kissé „odakozmált” színészt a nyakára küldött ügynökök többek között egykori pályatársainak otthoni presztízsével és szokatlanul magas fizetésével próbálták jobb belátásra bírni. Döntő érvük pedig így szólt: „Latabár Kálmán havonta 56 ezer forintot keres.” Ez valóban szép summa volt: mai értékre átszámolva közel három és fél millió forint, amiből már bőven tellett jelentős festményekre is.

És akkor végre nézzük a fényképet és rajta a festményt, amely arra is magyarázatot ad, miért is ugrottunk közel negyven évet a tegnap meglátogatott, 1920-as években fénykorát élő Hubay-palotából a Dózsa György úti Latabár-lakásba. A Bojár Sándor által készített felvétel 1960. március 30-án készült a 40 éves színészi jubileumát ünneplő művész otthonában, családja – felesége és két gyermeke – társaságában. A falon Munkácsy Mihály Lány tálcával című alkotása lóg, amelyet a megelőző posztban közzétett Vidovszky-festményen láthatunk, a Hubay-palota zöld szalonjának bal oldalán. Hogy mikor került Latabárhoz, sajnos nem tudhatjuk, az a meglepő tény azonban bizonyos, hogy Hubay már életében, 1936 februárjában eladta az Árverési Csarnok aukcióján. Sokkal valószínűbb, hogy a neves színész nem ekkor, hanem az ’50-es évek folyamán szerezte meg az életmű egyik koronáját, amely Munkácsy legjobb erényeit csillogtatja – ez tényleg vitán felül világszínvonal.

Ebben az időben Latabár Kálmán az egyik legjelentősebb Munkácsy-kollekciót építette fel Budapesten. Egyik tanácsadója és egyben barátja a Magyar Nemzeti Galériában dolgozó művészettörténész, Bodnár Éva volt, aki számos művet közvetített a kollekciójába. A katalógusok és a fennmaradt fényképek tanúsága szerint e csodálatos alaktanulmány mellett még legalább öt Munkácsy-kép lett az övé: az Éjjeli csavargók, a Zálogház és az Ecce homo egy-egy kompozíciós vázlata, valamint még legalább két késői tájkép. Mindegyik egy-egy külön regény, de a hely, az idő és a szufla is fogyóban, így róluk majd máskor. Pedig de nehéz abbahagyni.