Hétköznapi történet
Vannak zsákutcának tűnő élethelyzetek, amelyeknek láttán, hallatán tehetetlennek érzi magát az ember – jelen esetben az újságíró. Egy 89. életévében lévő édesanya, a marosvásárhelyi Fazakas Rebeka története számomra pontosan ilyen. Sejtelmem sincs arról, mi lehet a megoldás mindarra, amit az idős hölgy pár héttel ezelőtt telefonon osztott meg velem, de lassan három hónapja tartó drámáját továbbadom, szerteszét szórom, hátha valamelyik olvasónknál lesz egy iránytű, amely utat mutat a feloldozás felé.
Rebeka néni nagyobbik lánya, a 65 éves Fazakas Anna Ildikó a nyár elején Magyarországon, a Tolna megyei Bonyhádon élő húgához utazott látogatóba. Több mint egy hónapot töltött testvére családjánál, amikor pedig eljött a hazaindulás ideje, a rokonok kikísérték az autóbuszhoz. Nem várták meg, hogy vendégük felszálljon a járműre, és erre nem is került sor. Az édesanya több mint egy hetet várt lánya érkezésére, ezután a család az illetékes rendőrkapitánysághoz fordult segítségért. Mindez júliusban történt, és Anna azóta sem került haza. A húgáékat nem sokkal az eltűnése után arról értesítette a hatóság, hogy megtalálták az asszonyt, de nem akar visszatérni szeretteihez, inkább településről településre vándorol, és mivel nem közveszélyes, a rendőrségnek nincs joga hazatérésre kényszeríteni.
– Az én szerény, dolgos leányom hogy ezt tegye… – sóhajt Rebeka néni a vonal túloldalán, és kérdésemre elmondja, hogy nem volt nézeteltérés közte és Anna között, békességben köszöntek el egymástól, mielőtt elutazott volna. Következő kérdésem az eltűnt egészségi állapotára vonatkozik. Megtudom, hogy mentális betegségben szenved, amire gyógyszeres kezelést kapott. Paranoid skizofrénia – fordítom le magamban a román nyelvű diagnózist, amelyet beszélgetőtársam a beteglapról olvas fel.
– A válásakor kezdődött minden – mondja Rebeka néni. – Depressziós lett, de nem akart orvoshoz menni. Mivel külön lakásban éltünk, nem vettem észre, hogy baj lenne vele. Aztán egyszer, amikor eljött hozzám tévézni, láttam, mennyire nyugtalan, percenként leült, felállt. Akkor már gondoltam, hogy valami nincs rendben, az orvos pedig igazolta, hogy valóban ez a helyzet.
Anna Ildikó életútja házassága zátonyra futása előtt nagyobb zökkenések nélkül haladt, a hallottak alapján legalábbis erre következtetek. Leérettségizett, aztán hamar férjhez ment egy vegyészmérnökhöz, akinek a szülei Sepsiszentgyörgyön laktak, így egy darabig a pár is ott élt. Annának két fia született, a nagyobbikkal eltűnéséig egy házban lakott, a fiatalabbik megtalálta a saját útját, családot alapított, munkahelye van. Anna évek óta nyugdíjas – régebben titkárnőként dolgozott a családi vállalkozásban –, az utóbbi időben vízóra-leolvasásból pótolta kevés jövedelmét, de – bár az édesanyja anyagilag is segítette –. nem volt megelégedve az életkörülményeivel. Amikor a húgához utazott, álláskeresési szándéka is volt.
– Azt mondta, „megalapozom a jövőmet, banikból nem tudok élni” – idézi fel lánya szavait az édesanya, akit most Anna kinézetéről kérdezek.
– Középtermetű, kék szemű, rövid szőke haja őszülni kezdett, amikor utoljára láttam. Az alsó fogsora hiányzott. Egyszerűen öltözködött, és eltűnésekor csak egy kistáska volt nála. Július 9-én beszéltem utoljára vele.
Rebeka néni azt mondja, a kisebbik fiú autóval menne az édesanyja után, ha tudná, pontosan hol keresse. A tél közeledtével az idős asszony – érthető módon – egyre nyugtalanabb. A bonyhádi rendőrkapitányságról érkezett legutóbbi tájékoztatás sem könnyített a lelkén, hiszen azt üzenték, ha meg is kerül az eltűnt, senki nem rendelkezhet fölötte, mivel nincs gyámság alá helyezve. Rebeka néni úgy tudja, a lánya nem akarja, hogy a család tudomást szerezzen hollétéről. Erről a pontról nehéz továbblépni, mégis úgy gondolom, itt még nem érhet véget a küzdelem egy édesanya számára, akinek otthonában állandó vendég lett a jégleheletű félelem.
