Az eltüntetett templom és az elhantolt temető nyomában*

(Folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Vérengzések, kollektív bűnösség, rehabilitálás

A. Sajti Enikő kutatásai alapján az biztosan megállapítható, hogy a Vajdaságban a délvidéki vérengzések kapcsán legkevesebb ötezer magyar vesztette életét. Ez a legóvatosabb adat. Mások szerint ennek többszöröse az áldozatok valós száma. Gyakran az hangzik el, hogy 1944 őszétől 1945 tavaszáig több mint negyvenezer ártatlan magyar embert végeztek ki. Eközben a túlélő családok teljes vagyonát elkobozták, ők a koncentrációs tábor után földönfutókká váltak. Egy részük éppen a járeki internálótáborban halt meg, vagy innen szabadult, ahol 1944. december 3-tól 1946. április 15-ig összesen 6429 személy (955 gyermek) – többségében németek – pusztult el a legembertelenebb körülmények között. Csorba Béla kutatásai szerint a halott gyermekek közül 79 magyar származású, míg a felnőtt korú magyar áldozatok száma 188 volt. Többségük sajkásvidéki magyar áldozat.

A partizán államhatalom példátlan intézkedése eredményeképpen a korábban már említett al-dunai vidéken, a Sajkásvidéken három helység (Csúrog, Zsablya és Mozsor) teljes maradék magyar lakosságát – akik túlélték a délvidéki vérengzéseket – mindenüktől megfosztva örökre kitiltották a lakóhelyükről. A Bánát, Bácska, Baranya katonai parancsnokságának közleménye szerint ezeken a településeken élő magyarokat kollektíven háborús bűnösnek nyilvánították. Az intézkedés hátterében az állt, hogy az 1941-es magyar megszállást követően atrocitások történtek a partizánok és a szerb lakosság ellen. Az már mellékes, hogy a magyar hatóság tényleges kegyetlenkedése partizán provokációkra válaszként történt, ráadásul a tetteseket még a magyar világban elítélték. A kegyetlen bosszúállás az ártatlan lakosságot érintette.

Egyetlen példa. Csúrogon zömében a korábbi katonai határőrvidék szervezetének szerb leszármazottai éltek, de jelentős számban képviseltette magát a magyarság is. A tízezres lélekszámú település magyar lakosainak száma háromezer fő volt 1944-ben. Egy évvel később, 1945-ben a véglegesen magyartalanított falu római katolikus templomát lerombolták, tégláiból szövetkezeti otthont építettek, helyére focipályát hoztak létre. A magyar temetőt sem kímélték, a halottak kegyeletét nem tisztelték. Az egykori temető, ahová a kegyetlenül meggyilkoltakat is elhantolták, ma legelő.

Pontosan hét évtizedet kellett várni arra, hogy hivatalosan eltöröljék a délvidéki települések magyarjainak kollektív bűnösségéről szóló törvényt. Ehhez bizonyára hozzájárult az is, hogy az Európai Unióba belépni szándékozó Szerbia számára egyfajta előfeltételként szerepelt a rehabilitálás megtétele. Ennek jegyében 2014. november 2-án a szerb miniszterelnök Szabadkán részt vett az 1944-45-ben kivégzett ártatlan áldozatok tiszteletére rendezett megemlékezésen, és első alkalommal rótta le kegyeletét a szabadkai emlékműnél. Megemlékező beszédében a kormányfő egyúttal bejelentette, hogy a Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt hatályon kívül helyezték. Mindez annak a folytatása volt, hogy a szerb parlament – a magyar kormány kérésére – előző évben rendkívüli ülésén elfogadta a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot. 

Megemlékezés, emlékjelállítás

A hatalom, a többség oldaláról érzékelhető gyűlölet egyébként a délvidéki vérengzések után nemzedékről nemzedékre tovább élt. A partizánterrorról sokáig nem eshetett szó, a hallgatás fala áthatolhatatlannak tűnt, miközben a tömegsírokat a kommunizmus évei alatt tudatosan eltüntették. Ráadásul még a rendszerváltás után sem lehetett beszélni az átélt borzalmakról, sőt a kialakult polgárháború csak szította és kiterjesztette a gyűlöletet. Mégis egyre többen és egyre többször megszólaltak.

A sírok sokszor temetőstül eltűntek, mégis utólag a tömegsírok pontos holléte fénykép alapján beazonosíthatóvá vált. Hiányoztak a halotti bizonyítványok, de a kutatómunka eredményeképpen sikerült egyre több áldozatot név szerint azonosítani. Emlékhely sem volt hosszú ideig, ahová virágot vihettek volna a hozzátartozók, a leszármazottak, de otthonaikban mindig meggyújtották az emlékezés kegyeleti lángját. Ráadásul a nyilvános megemlékezésre sokáig nemet mondott a hatóság, a „demokráciában” azzal indokolva döntését, hogy a történészek még nem dolgozták fel az akkori eseményeket. Mégis, a kilencvenes években megkezdődtek a keresztállítások; még akkor is, ha a kereszt másnapra, harmadnapra mindig eltűnt. Később emléktáblát állítottak, például Csúrogon; ledöntötték, újraállították, kalapáccsal verték szét, újat tettek a helyére. És beindult a kutatómunka, újságcikkek, tanulmányok, könyvek jelentek meg a délvidéki áldozatokról. Céljuk nem a gyűlöletre szítás, nem a bosszúért kiáltás, hanem csupán az igazságtalanság felfedése és az emlékállítás azért, hogy hasonló embertelenség többé ne forduljon elő soha.

A kétezres évektől halottak napja tájékán Délvidék-szerte megemlékeznek 1944/1945 véres hónapjaira és áldozataira, Járekon az időközben az egykori temető bejáratánál, a rét szélén elhelyezett emlékkeresztnél. Ráadásul a magyar áldozatok fakeresztje mellett 2017-ben felavatták a járeki haláltábor német emlékművét, és felszentelték a magyar áldozatok emlékére állított új keresztet. Bizonyára a már említett enyhülési folyamat eredményeképpen. A márványtáblán az alábbi szöveg olvasható: „Az emlékmű polgártársaink, a Duna menti svábok emlékét őrzi, akik a járeki internálótáborban vesztették életüket, és itt találtak örök megnyugvást. Nyugodjanak békében! Nem fogjuk elfeledni őket! A járeki tábor 1944 decemberétől 1946 áprilisáig létezett. Duna menti svábok, 2017.”

Hazai példa

Eltüntetett temetőről szóló történetet hallottam az Arad megyei Monyorótól néhány kilométerre fekvő Zarándhódos (Hodi?) faluról. A hosszú éveken át Boroskisjenőn tevékenykedő, nyugdíjas korában leg-inkább Gyulán élő dr. Vajda Sándort azzal kereste meg egy család, hogy szeretnék meglátogatni a nagyszülők sírját az említett faluban, és ehhez kérnek helyismereti segítséget. A doktor úr szívesen eleget tett a kérésnek, beült az érintettek autójába, eljutottak Zarándhódosig, ahol a temető iránt érdeklődtek. Megtudták, hogy a római katolikus temetőnek nyoma sincs, a helyét felszántották, most éppen zöldellő búzamező látványát nyújtja. Mivel a helyről pontos leírást kaptak, egykönnyen rátaláltak a búzamezőre, és a kegyelet virágait bedobták a kalászok közé. 

A fentin kívül még számos példát előhozhatnánk. Nehéz megsaccolni azon települések számát, ahol mára már nyoma sincs annak, hogy jó száz esztendeje még magyarok vezették a falut. De hasonlatosképpen az egykori zsidó kereskedők emlékezete is megkopott. Miközben arról sem szól a fáma, hogy az izraelita temetők sírjait is belepte volna a búza, vagy biztató termés híján a gondozatlanság miatt elterjedő gaz lepte el. 

*Ez az írás a bácskai vérengzések során hetvenöt évvel ezelőtt, 1944 őszén és azt követően megölt és munkatáborokban elpusztított német, magyar és más nemzetiségű vajdasági áldozatok emlékének adóz.