Az első világégés kezdete

• 2014-06-27 15:13:36

Ezeknek a napoknak a hangulatát Nagy Endre (1883–1969) – kutyfalvi református lelkész fia, aki 1902-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban – Így éltem és ezt láttam... című önéletírásának egy részletével idézzük fel.

Száz évvel ezelőtt, 1914. június 28-án Gavrilo Princip bosnyák diák agyonlőtte Ferenc Ferdinánd trónörököst és Zsófiát, a feleségét. Egy hónappal később az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, ezzel kezdetét vette a több mint 14 millió emberáldozatot követelő első világháború. Ezeknek a napoknak a hangulatát Nagy Endre (1883–1969) – kutyfalvi református lelkész fia, aki 1902-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban – Így éltem és ezt láttam... című önéletírásának egy részletével idézzük fel:

Egy vasárnap falun ért a nagy hír: Szarajevóban megölték a trónörököst és feleségét. Princip golyói befütyültek a világtörténelembe. Bizonyos voltam benne, hogy ez háborút jelent, és hogy én részt veszek benne. Miért? Érdekem volt? Mit reméltem tőle? A 48-as szabadsághősök Jókai-regényein felnőtt ember csak azt érezte ebben az időben, hogy ő nem állhat félre. Meggyalázná ezzel önmagát. Sok százezren gondolkoztunk így. Nem tudtuk, mit akarunk, mit várhat nemzetünk a háborútól, és mégis úgy éreztük, mennünk kell. Bennem csak annyi alakult ki, hogy bizonyosan győzünk, s ezzel megnő a hatalmunk, tekintélyünk, bent a nemzetiségekkel, kint az osztrákokkal szemben. Az egyéni keserűség is hajtott. Ha visszajövök majd ranggal, kitüntetésekkel, akkor szeretni fog ,,Hófehérke”. És ha nem jönnék vissza, úgy is jó. De más nem történhet: vagy hős, vagy halott. Voith alelnökünkhöz mentem.

– Bevonulok katonának.

– Van behívója?

– Nincs.

– Akkor nem szabad hivatalát elhagynia. Várjon.

Néhány nap múlva általános mozgósítás. Most már nem szólhatott senki semmit, átadtam mindent helyettesemnek. Leszedtem kis kertem minden virágát. Nagy kosárral lett, s elküldtem Hófehérkének. Levél, üzenet, búcsú? Semmi! Kiderült, hogy vonatom indulása után vitték el hozzá.

A nagy, kavargó, ordítozó, anyai könnyekbe, kedvesek virágaiba gázoló tömeg ragadott magával. Szamosújvárig már úgy elszédített, hogy egy barátomnak odakiáltottam:

– Moszkvába megyünk ebédelni!

A bevonulók ittak. Mindent ittak, és nagy részük alaposan ingadozott, de hanggal még győzték. Négy önkéntes káplár erősen koccintgatott szilvóriummal, így köszöntve:

– Éljen az Isten!

A gyulafehérvári vár udvarán, gyepes árkain nyüzsög, horkol, énekel, iszik, ölelkezik sok ezer ember. A városban telve az udvarok, csűrök, istállók is. Meg sem kísérlem szállást vagy fekvőhelyet szerezni. A sétatéren ér egy egetverő ordítás: – „Éljen!” – ,,Să trăiască!” – ,,Hoch!”

Bemegyek az emberekkel telepréselt vendéglőbe. Egy tiszt olvassa a sürgönyt: Németország belépett a háborúba. Igen, beléptek mind. Jött a hadüzenetek világrekordja. Mi ott voltunk a forgatagban, mint nemzet, mámorosan, céltalanul, erőnk és ellenségeink erőinek ismerete nélkül sodródva.

– Éljen a háború! – zúgott szakadatlanul.

Désen nagy tüntető tömeg vonult egyik honvédtiszt lakása elé (Láng Gyula). Ő kiállt az erkélyre, átölelte zokogó feleségét és fiát, emlegette a legendás utolsó csepp vért. Aztán igazán „nem tehetett róla”, hogy az első ütközet előtt leesett a lováról, lábát ficamította, és a front mögött töltötte el az összes háborús évet.

Gyulafehérváron felnyílnak a vár raktárai, pincéi. Rengeteg ruhanemű, fegyver, töltény, gabona, kötszer, orvosság került napvilágra, amikről a polgári lakosságnak fogalma sem volt. Engem szolgálatvezető őrmesternek osztottak be a Marschbataillon 3. századába. A sorkatonaság, vagy ahogy mi neveztük, a ,,standbeliek” már útra készen állottak. Századunk, s az egész ezred is, 90%-ban román. Parancsnokunk, Maxim főhadnagy is román, a többi tiszt: Vitéz főhadnagy, Weiss zászlós és egy osztrák hadnagy. A legénység beöltöztetése után lehiggad, engedelmes és különösen elkomolyodik, amikor megírjuk, kiosztjuk mindenki számára a ,,halálcédulákat” (Legitimationsblatt), s elrendelem, varrja be mindenki a nadrágja zsebébe.

(…)

Édesanyám jött el látogatásomra. Alig beszéltünk valamit. Mellém ült, simogatott, s mindegyre megeredtek a könnyei. Olyan végzetes és mély komolysággal nézett rám minden oldalról, mint aki bizonyos benne, hogy sohasem lát többé. Mint aki jobban tudja, hogy hazugság II. Vilmos mondása: ,,Mire a fák levelei lehullnak, mindenki otthon lesz”, jobban, mint maga a császár. Azok az anyai szemek milliók tragédiájáról beszéltek, némán.