Az elmúlás kertje

Ion Luca Caragiale vígjátékíróként ismert szerte a nagyvilágon. A XIX. századi Románia, azon belül Bukarest társadalmi és emberi visszásságait vitriolos tollal közszemlére és nevetség tárgyává tevő író darabjai máig nagy sikernek örvendenek, nem véletlenül.

Ion Luca Caragiale vígjátékíróként ismert szerte a nagyvilágon. A XIX. századi Románia, azon belül Bukarest társadalmi és emberi visszásságait vitriolos tollal közszemlére és nevetség tárgyává tevő író darabjai máig nagy sikernek örvendenek, nem véletlenül. Jóval kevesebben tudják azonban, hogy tragédiát is írt: a Năpasta (Megtorlás) című drámája, bemutatásakor nem volt sikeres. Sokan támadták érte a szerzőt, aki plágiumperbe is keveredett miatta. Hiába derült fény ártatlanságára, többek között a Megtorlás kudarca miatt is telepedett le Berlinben. Holott a Megtorlás Nyugaton amolyan instant hit, azonnali siker lett: az első román nyelvű dráma, amelyet más nyelvre – németre, majd magyarra – fordítottak. A siker eredője egyértelmű: a gyilkos humorban fogant szatírák szerzője olyan sötét, sejtelmes, babonák mélyére nyúló képi és drámai világot hozott létre, amely tökéletes határvonalnak bizonyult – keretei között zajlik a szereplők tragikus élete egy XIX. századi román faluban, fenyvesek, hegyek és visszajáró lelkek képzetének sűrűjében.

A dráma cselekménye egyszerű: Anca, a parasztasszony (Berekméri Katalin) kilenc éve él borzalmas házasságban férjével, a fogadós Dragomirral (Bányai Kelemen Barna). Nem szerelemből ment hozzá: gyanítja, hogy Dragomir ölte meg első, nagyon szeretett férjét, Dumitrut. A bosszú vezérli: pokollá teszi a közös életet és megpróbálja kicsikarni a vallomást. Állandó vendégük Gheorghe, a falusi tanító (László Csaba), aki szerelmes az asszonyba, támaszt jelent az igazi támasz hiányában. A mű cselekményét Ion, a szökött fegyenc (Györffy András) érkezése pörgeti fel: őt ítélték el ártatlanul a Dumitru meggyilkolásáért. Megszökött a kényszermunkából és náluk kér szállást. A lehetőségek kapuja kitárul: elérkezik az alkalom a Dragomir bűntettének megtorlására...

Kincses Elemér rendezése, Lia Dogaru díszlet- és jelmezvilága nagyszerű színpadképet varázsol elénk: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermébe érkeztekor a néző egy fenyőfák határolta térbe lép. Balra fából ácsolt kapu, amelyen keresztül az Anca és Dragomir kertjébe érünk. Szemben a ház homlokzata és a nyári konyha, előtte hosszú faasztal, padokkal. Ennek két oldalán foglal helyet a közönség, a padoktól úgy kétméternyire. Ott vagyunk a kertben, mi vagyunk a szótlanul szemlélő bizottság: az esküdtek hada. És szó szerint a lábaink előtt zajlik a játék, nyilatkozik meg a népi világ sötétebb oldala.

A pörgő, figyelmet végig lekötő, gyönyörűre sikeredett és enyhén archaikus magyar nyelvű fordítás alapján játszott előadás megőrzi eredendő karcosságát. Precíz, jól behatárolt keretek között zajlik a játék, a szereplők személyisége, lelkivilága nem sokrétű, de finoman és eredményesen árnyalt, helyet ad a rendezői koncepció és színészi szerepformálás apró játékainak. Anca, Dragomir és Gheorghe hármasának jelenetével kezdődik az előadás, és e kezdeti jelenetből sok minden kiderül: többek között az, hogy a házaspár tagjai gyűlölik egymást. Bányai Kelemen Barna igen hitelesen viszi színpadra a látható bűntudat által gyötört, de vallani az őrület kockázatával sem valló, bűnének terhe alatt az alkoholizmusba roppanó, ittasságában pedig rendkívül agresszív Dragomir alakját. A fogadós teljesen kiszámíthatatlan: hol szereti és megajándékozza, hol gyűlöli nejét, kirohanásaiban felfedezhetjük az egykor (részéről) lángoló szerelem elalvó szikráit. Amelyeket az Anca, volt férje utáni, vélt vagy valós sirámai oltanak el teljesen, hatásukra pedig kibújik Dragomirból az állat. László Csaba Gheorghe-ja kifinomult úriember. A vidéki tanító láthatóan más környezetből érkezett, naiv és fiatal. Anca iránt érzett szerelmében még azt is elvállalja, hogy megölje Dragomirt, de a gyilkosságra nem kerül sor: ennél jóval összetettebb a Caragiale dramaturgiai világa. Gheorghe és Dragomir egymás igaz ellentétei: előbbi finom, hisztis, művelt és számító, utóbbi érzelmeiben őszinte, szavaiban nem az: az egyetlen nagy hazugsága alatt összeroppanó ember lelkiismerete az alkohol segítségével talál kiutat a nagyvilágba, őrjöngésében meg-megmutatkozik az, amit Anca mindvégig gyanít – hogy valóban ő követte el a gyilkosságot. Kettejük közé ékelődik a feleség alakja: Berekméri Katalin Anca-ja igazi bestia. De ezen mivolta érthető: egyrészt primitív, babonásan vallásos, hite a keleti kereszténység mélyeiben gyökerezik. Másrészt rendkívül intelligens, tudatos, avagy ösztönös hangulatváltásai, szeszélyessége csak egy célt szolgálnak: kicsikarni urából a vallomást. Célját betegesen követi, minden és mindenki csak eszköz a számára. Az egykori özvegyasszony iránti részvétet kiöli belőlünk az a tudatosság, amelyen keresztül Anca mindenkit feláldoz – az áldozatból a bosszú mindenese születik újjá. Ebbe a sötét fenyvesek határolta, önmagába zárkózó mikrovilágba hoz fényt és színeket Ion, a bányarabságban eszét veszejtő fegyenc. Eleinte csak élelmet kér, de amikor kiléte kiderül, az indulatok összecsapnak a szereplők feje fölött. Györffy András fegyence remek karakter: összekuszált személyiségei oly gyorsan és hitelesen csapnak át a gyermekded ártatlanságból az őrjöngő gyilkolásvágyba, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Szakadt ruhája csak külsőség: a semmibe nyíló tekintetben kilenc év ártatlan raboskodásának minden kínja felsejlik és kiderül – ő sem tudja már, hogy valóban gyilkolt-e vagy sem. Amikor megbizonyosodik ártatlanságáról előbb Dragomirt próbálja megölni. Végül öngyilkos lesz. És a tragédia hatására felbugyog a fogadósból a vallomás: részegen, a felesége ölébe hullva mondja el, hogy érette ölte meg Dumitrut. Késsel, az erdőben, odafent. De ekkor már ott van Gheorghe és ott vannak a falubeliek. Akik az Anca által a Dragomir nyakába akasztott kötéllel vonszolják amazt a tömlöcbe: a Ion meggyilkolásáért.

Kincses Elemér rendezése felmutatta Caragiale darabjának minden erősségét. A figyelmet végig lekötő, zenével alig színesített, folyamatos tücsökpercegéssel aláfestett, nyers és száraz tragédia eseménysorozatát csak helyenként törik meg a hol szándékoltan érzelgős, hol érzelmes részek. Utóbbiak közé tartozik Ion folytonos bizonytalansága, amellyel a múlt ösvényeire téved, valamint Anca monológja a bűnről és a bűnhődés szükségességéről: egy műveletlen falusi asszony természet adta intelligenciájának kivonatai ezek a sorok, amelyek igaz természetességgel szólalnak meg a színpadon. És Dragomir megrendítő vallomása, ahogyan kilenc év titka, elnyomott lelkiismerete kitör a mélyből és csendesen elárasztja a termet. A vallomás azonban hiábavaló: Dragomirt elhurcolják, Anca magára marad. És ahogy az asztalhoz ül, a Bibliájáért nyúl – de azt egy láthatatlan kéz tovább csúsztatja az asztalon. Ahogyan történt az korábban, a Dragomir esetében is. Az asszony igazságot szolgáltatott, de közben igazságtalanságot követett el. Még egy ártatlan ember meghalt, a Fennvaló elfordult tőle. Az Anca érintése elől odébb csúszó Biblia egy emlékezetes előadás zseniális végpontja: kitartott, elhaló pillanat. Amelynek kihunyta után reá és ránk is borul a sötét – a világtól elzárt falu keleti, sötét, misztikumba hajló babonasággal, sztrigojos mitológiákkal terhelt csendje, amely nem megnyugvást hoz – hanem elmúlást.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Ion Luca Caragiale: Megtorlás. Játsszák: Berekméri Katalin, Bányai Kelemen Barna, László Csaba, Györffy András. Zenész: Ráduly Zsófia. Díszlet- és jelmeztervező: Lia Dogaru, asszisztense: Szabó Annamária. Rendező: Kincses Elemér.