Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2024-08-07 14:00:00
(Debrecen, 1921. aug. 13. – Budapest, 1961. ápr. 12.) halála máig tisztázatlan körülmények között történt, az azonban biztos, hogy nagyformátumú írói pályát szakasztott meg. Sarkadi az 1945 utáni rendezetlen és szenvedésteli magyar valóságot érzékenyen ábrázolta epikában (kisregényekben, elbeszélésekben) és drámában egyaránt. Hősei nehezen tudják egyéni felelősséggel és bátorsággal vállalni önmagukat, mivel nem képesek eligazodni a „kiürült” „régi” életformák és értékek, illetve a talmi csillogású új lehetőségek között. A gyáva (1961) című kisregény női főhőse választás elé kerül, de nem meri a boldogságot választani, mert ahhoz fel kellene adnia addigi megszokott, kényelmes, bár sivár életét. Az Elveszett paradicsom (1961) című drámájának orvos a főhőse. Sebők Zoltán sikeres, harmincas évei elején járó orvos Budapesten, nőtlen. Egy titokban és későn végzett terhességmegszakítás közben orvosi műhibából meghal a műtött asszony. Ez az asszony titkos kedvese volt az orvosnak, bár a magzat a férjtől származott. Az abortuszt 1956 elfojtása után már megengedték a „legvidámabb barakká” teendő Magyarországon…
A műtétet Zoltánnak nem kellett volna vállalnia, főképpen azért nem, mert tudta, érezte, hogy a meghasonlott nő leginkább véget akarna vetni az életének. Zoltán személyes érintettsége ellenére vagy éppen amiatt nem mondott nemet erre a szomorú beavatkozásra. Az asszony halálával mindenesetre Zoltánra börtön vár és eltiltás az orvosi pályától. Kiégve, elkeseredve utazik haza vidékre tetterős, derűs és bölcs édesapjához, aki a hetvenötödik születésnapját ünnepelni hazavárja három gyermekét, miközben erdélyi keresztfiát és keresztfiának tizenkilenc éves lányát is vendégül látja. Az erdélyi építésznövendék, Mira már előre nagy lelkesedéssel várja a maga körül igazi földi paradicsomot teremtett Sebők bácsi orvos fiát. És Mira személyisége hatására Zoltán cinizmusa lassan felenged, a két fiatal egymásba szeret. Zoltán eljegyzi Mirát. A dráma nyitott befejezésű, mert nem tudjuk meg, mire juthatnak a hősök, lesz-e elég bátorságuk és erejük kivárni Zoltán börtönbüntetésének a végét – de ez az egyetlen esélyük. Zoltán maga jelenti fel magát, és utána már csak várakozniuk kell az elveszett paradicsom visszaszerzésére.
Édesapja életpéldája reményre jogosítja fel a párját épp megtaláló, de orvosi hivatását abbahagyni kényszerülő, börtön előtt álló Zoltánt. Hiszen Sebők bácsi orosz fogságban töltötte harmincas éveit, és a Szibériában gyűjtött növénymagokat és élettapasztalatát is hazaplántálta, majd negyvenes éveiben kezdte elölről. Zoltán is újrakezdheti, ha épen kibírja a börtönéveket, és ha máris képes céljaiért a kitartó türelmet gyakorolni. A dráma utolsó jelenetében a vendégek már eltávoztak, kettesben maradva így beszélget a „gyűjtő” idős és a tékozló fiatal, apa és fia egymással:
„ZOLTÁN (iszik): Te... Mirába... úgy beleszerettem, hogy egy fájó gyulladás az egész idegrendszerem, ha csak rágondolok.
SEBŐK: Persze hogy fáj, de ne gondolj most erre.
ZOLTÁN: Szétrúgom ezt a világot. Szét... szerteszét... embert ölök...
SEBŐK: Egy nem volt elég?
ZOLTÁN: Eh... Mit érek én a te bölcsességeddel, ha benned van? Bennem nincs. Csak pokol…Tétován... Ezért a lányért éltem volna...
SEBŐK: Próbáld meg.
ZOLTÁN áll, azután leül az asztal mellé, s hirtelen a karjára borul az asztalra, s sírni kezd. Sebők nyugtatóan simogatja a fejét.
Függöny” (Elveszett paradicsom, 2. felvonás, 3. kép)
Hamvas Béla
Életében szinte ismeretlen, elhallgatott, így hát hallgató író volt a posztumusz Kossuth-díjjal (1990-ben) kitüntetett Hamvas Béla (Eperjes, 1897. márc. 23. – Budapest, 1968. nov. 7.). Édesapja felvidéki evangélikus lelkész, tanár, író és hírlapszerkesztő volt. Fiatalkorában Hamvas Béla zongorázott és komponált is, de aztán tehetségei közül az írás kerekedett felül. A nagy háborúban másfél év kadétiskola után az ukrán frontra vezényelték, ott idegsokkot kapott, hadikórházba került, majd kitanulta a cukrászatot. Újra behívták, az északolasz front felé haladva légnyomás érte, maradandóan megsebesült. Lábadozva kezdett el filozófiát és irodalmat olvasni. Erről a szenvedélyes olvasókorszakáról írta később Patmosz című művében, hogy keresni kezdte, vajon mikortól van romlott és hazug zűrzavar a világban, és ahogyan a történelmi korokban visszafele keresgélte az első sötét pontot, rájött, hogy elkövette azt a jellegzetes hibát, hogy a sötét pontot magán kívül kereste, holott az bizony benne magában volt…
1919-ben Magyarországra települt szüleivel, és a Pázmány Péter Egyetem magyar–német szakos hallgatója lett, de zeneelméletet és orvostudományt is hallgatott. 1919-től jelentek meg írásai, több lapnak is dolgozott, majd könyvtáros lett; könyvtárosként elkészítette a krízisirodalom filológiai leltárát, amiért jutalmat is kapott. Az esszé lett fő műfaja. 1928-tól 1929-ig írta Ördöngösök című, első regényét, amelyet később újraírt – az újraírás nyomán született híres esszéregénye, a Karnevál. A ’30-as években több egymással együttműködő szellemi műhelyt, tág perspektívájú társaságot szervezett olyan emberekkel, mint Kerényi Károly, Szerb Antal, Németh László, később Várkonyi Nándor és Weöres Sándor. 1942-től újra katonai szolgálatot teljesített, 1944-ben tisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat saját felelősségére hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött, Budapest ostroma alatt a szovjetek fogták el, és Szibéria felé hurcolták, útközben onnan is megszökött. Bérelt lakásukat Budapest ostroma alatt bombatalálat érte.
1946-ban egy Lukács György témájú vitában kifejtette, hogy Lukács huszonöt éve megrekedt az ortodox marxista nézeteknél… emiatt Lukács megsértődött Hamvasra, és kisvártatva Hamvast politikailag kártékonynak kiáltották ki, B listázták. Földművesigazolványt váltott ki, Szentendrén kertészként dolgozott (1948–1951), míg a hatóságok meg nem akadályozták ezt is. Tiszapalkonyán egy hőerőmű-építkezésen helyezkedett el segédmunkásként, innen 1954-ben áthelyezték egy másik hőerőműhöz Inotára, 1962-től nyugdíjazásáig a bokodi hőerőműnél dolgozott. Segédmunkás és raktáros lehetett ő, aki ógörögből, héberből és szanszkritból fordított, aki az árokparton is írni tudott… Egyedül Füst Milán próbálta meg könyvtárosi álláshoz segíteni, de nem sikerült, nyugdíjazásáig fizikai munkát kellett végeznie. Fióknak (ágyneműtartóba rejtette a Karnevál és sok-sok más mű kéziratát) írt, az írás számára mindennapi praxis volt, mint az ima vagy a jóga. Két „orwelli” disztópiát is elkészített (az Ugyanist és a Bizonyos tekintetben címűt) nyugdíjasként. 1968-ban agyvérzésben meghalt. Hamvas Béla „felfedezése” 1985 körül kezdődött, és máig tart.
A huszadik századi, James Joyce utáni magyar és európai irodalom egyik legfontosabb regényének nevezhető Hamvas Béla Karneválja. Ez az 1950-ben befejezett regény írója szerint a „tízezer bőrű tűzgyermek”, a Lélek átvalósulásának története és sorskatalógus: „a nagy tükör, amelyben önmagam teljességét megnézem és lemérem a derű és a humor jegyében. Teljes önlátomás, világ-, sors-, életlátomás, és teljes felszámolás.” A látszatra központ nélküli történet „tulajdonságok nélküli” (á la Robert Musil) főhőse Bormester Mihály, aki Budapest ostroma alatt az óvóhelyen születik. Ő és a motívumokként felbukkanó számtalan epizódszereplő mind-mind egyféle mitikus utazáson vesz részt: hajóra száll, vándorol és poklot jár… mindenhol önmagát keresi. Az elbeszélő hang eposzi, a szerkesztés sokféle regénytípus (családregény, fejlődésregény, detektívregény) cse-
lekményszövését ötvözi. A Karnevál első mondatának hiányzik az eleje, utolsó mondata félbemarad. A műfaji határok széttördelése révén ez a könyv a soha le nem záruló, de a folytonosságban reménykedő baráti beszélgetéseinkhez hasonlít. Humoros, könnyednek tűnő, ám meglepően alaposan megszerkesztett műalkotás, amely értelmet keres és talál a káoszban, és ezzel az olvasót önvizsgálatra ösztönzi.
Hamvas Béla szerint a lét zűrzavarát csak a tudással felvértezett belső harmónia, a „megragadottság”, a „látás megszenvedett képessége” által alakíthatjuk át olyanná a magunk számára, hogy érdemes legyen benne élnünk. Ezt a kiküzdött szellemi állapotot idillnek, azaz az öröklét meghitt nyugalmának nevezi, amiből ki-ki annyit valósít meg, amennyit „akar”. Erre az idillre „az állatok jobban emlékeznek”. (Patmosz, 1958–1964 között készült)
Scientia Sacra című munkájában a sokoldalúságában ezoterikusnak is „kinevezett” filozófus író rendkívül sűrű utalásokkal, igen töményen így ír:
„Az emberi test betegsége annak a kozmikus világténynek felel meg, hogy az Egy haladványainak során eléri a romlást és azt érinti. A betegség nem az anyagi testben keletkezik, hanem elérhetetlen szellemi szférában, innen száll le a sors köreibe […]. Innen száll le tovább az anyagi világot közvetlenül körülvevő körbe, és csak innen az emberi lélekbe: a lélek továbbadja a képzeletnek, a tudattalannak, végül az idegeknek, és az idegeken át keletkezik az a szervi elváltozás, amit betegségnek hívnak. [Franz] Baader szerint a betegség az emberi test törvényes állapotának elvesztése és átképződése a törvénytelen állapotba: a beteg ember nem ideáktól függ, és nem tőlük kapja a fényt és az erőt, hanem függ az ideák ellentététől, Paracelsus szavával: az evestrumoktól [asztrális ellentétektől] kapja a sötétséget és a leromlást. Így tehát a betegség a magasabb rendűnek az alacsonyabb rendűtől való abnormis függését fejezi ki – az ember lefokozódik, saját létéhez méltatlan –, az anyag válik rajta uralkodóvá, vagy ami még rosszabb: az anyagban lakó nehéz sötétség. […] A betegségek egy része olyan életrend eredménye, amely a helyes életrendbe való visszatéréssel jóvátehető és kiküszöbölhető. Van azonban betegség, amelynek bizonyos határozott arculata és bélyege a sors elkerülhetetlenségének a következménye. Ez magából az individuális létből fakad, és csak akkor oldódik fel, ha az individuális lét az egyetemesben újra feloldódik. Hiszen az emberi lét sem egyéb, mint magasabb rendű spirituális lénynek az alacsonyabb rendű anyagi erőktől való abnormis függése. Ez a betegség a lehető legszorosabban azzal függ össze, amit a hagyomány elanyagiasodásnak, az Egységből való kiszakadásnak, bűnbeesésnek vagy eredendő bűnnek nevez.
[…] A középkor végén a beteg fület úgy gyógyították, hogy imát írtak le, s a papirost a fülbe dugták; ez már értelmetlenné vált, groteszk csökevénye volt az őskori szertartásnak, és sok tekintetben hasonlít a legújabbkori orvosláshoz, amely a betegnek kémiai készítményeket ad, s a gyógyulást ettől várja. […] A beteg ember nem éber értelmével száll az alvilágba, mint a beavatásra váró tanítvány, hanem elvakult gyönyörre, uralomra, élvezetre vágyó szenvedéllyel. S ezért minden betegségben része van a szégyentelen életéhségnek, amely az embert a sötétség hatalmainak kiszolgáltatja. A betegség ezért egyben bűn és bűnhődés és büntetés, ha a lélek nem is tud róla. Ezért kell a mély gyökerű betegségeket – fokozottabban, mint az enyhébbeket – a legmélyebb metafizikai erőkkel, a vallással gyógyítani. […] Mert minden gyógyítás felébresztés, persze ott, ahol lehet és kell ébreszteni, a rejtett lélekben és szellemi birodalmakban. Az egyetlen gyógyszer a világosság. Az a világosság, amit a lélek önmaga kell hogy fakasszon önmagából és önmagában. És a gyógyításnak sohasem szabad negatívnak lenni. Nem egészséges még az, aki a betegségek körén kívül áll. Az egészség valami pozitívum: a földi életben a legnagyobb testi pozitívum. Új erőket kell felszabadítani, és az életet el kell mélyíteni. Ebből a szempontból a betegségnek ösztökélő hatása van: mélyebb életre és nagyobb világosságra kényszerít. A helyes gyógyítás után az ember egészségesebb, mint azelőtt volt.” (Scientia sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya, 1. rész, 2. köt. V. könyv, 5. fejezet)