„Az arcunkat nem szabad elveszítenünk”

Sütő András-emlékest a Kultúrpalotában

92 éves lenne Sütő András. Az 1927. június 27-én született író emlékét számos ismerőse, tisztelője mellett a nevét viselő baráti egyesület is megpróbálja megóvni a feledés veszélyétől, rendezvények, táborozások, vetélkedők szervezésével igyekeznek megismertetni nevét a legfiatalabb generációkkal. E hét keddjének délutánján azonban az emlékezés órája volt. A 2006-ban elhunyt szerző születésnapját követő napon szép számban megjelent közönség vette birtokba a Kultúrpalota kistermét, ahol a Sütő András Baráti Egyesület szervezte emlékesten vett részt.

A megjelenteket Demeter József lelkipásztor, az egyesület elnöke üdvözölte, majd átadta a szót Kilyén Ilka színművésznőnek, az est ceremóniamesterének és főszervezőjének.

– Szívesen vettem részt a Sütő András Baráti Egyesület munkájában, de csak egyike vagyok azoknak, akik ezt az estet létrehozták. Az egyesület minden évben megszervezi, koszorúznak is a temetőben. Sütő András egy 1976-ban, Nádor Tamásnak adott interjújában azt mondta: ,,Az arcunkat nem szabad elveszítenünk”. Ki gondolta volna harminc évvel a rendszerváltás után, hogy 2019-ben ezek a gondolatok még érvényesek, hogy az arcunkat féltenünk kell? A nemzeti arcunkat. Magunkat megerősíteni bátran fordulhatunk Sütő soraihoz, amelyekből erőt meríthetünk – mondta Kilyén Ilka, majd Albert Anna Andrea művészeti líceumos diák (Kovács Zsuzsa tanítványa) zongorajátékát követően Markó Béla tartotta meg a Sütő Andrásról – az íróról, közéleti személyiségről és politikusról –, valamint a korról és annak jellegzetességeiről tartott, több személyes emléket is megidéző előadását. 

– Megtisztelő, hogy felkérést kaptam, el is gondolkodtam, hogy hogyan lehetne összefoglalni azt a sokfelé ágazó mondandót, amely Sütőhöz kapcsolódik, hozzákapcsol engem is és mindazokat, akik ebben a teremben ülnek, illetve azokat, akik ma ezen a glóbuszon a magyar kultúráról, irodalomról, politikáról gondolkodnak. Legfőbb kérdésem talán az, hogy szükségünk van-e Sütő Andrásra? Avagy: hiányzik-e nekünk Sütő András? Néhány évvel ezelőtt egy róla szóló konferenciára Egy félbemaradt kultusztörténet címmel írtam előadást. A kérdés máig aktuális, mert az 1989 előtti és a néhány évig azután még élő kultusza valami folytán abbamaradt. Én ezzel nem tudok egyetérteni. További kérdés, hogy szükségünk van-e arra a múltra, amely még nagyon közel van hozzánk, és amely múlt dilemmáinak legmarkásabb képviselője Sütő András? Van-e jogunk elfordulni ettől a múlttól? Hiszen nincsen ott kellő súllyal a mindennapjainkban. És nincsen ott az a ‘89 előtti írógeneráció sem, amely végigélte és végigszenvedte a diktatúrát. Szükségünk van-e ezekre az életutakra mint mai mintákra? Határozottan igen, és vétkezünk, ha ezt a múltat és tapasztalatot – amelyet Sütő Andrástól Székely Jánosig és Domokos Gézáig különbözőképpen, de hasonló moralitással megfogalmaztak – elfelejtjük. Ez a generáció az erdélyi magyar értelmiség Trianon után kialakult vitáit és dilemmáit vitte tovább Kós Károly Kiáltó szójától Bánffy Miklóson keresztül Dsida Psalmus hungaricusáig. Utóbbi arról szól, hogy az erdélyi magyarságnak korlátoznia kell saját alkotói szabadságát. Erre keresték a két világháború között az erdélyi magyar értelmiségiek a választ – például Tamási Áron, aki egy sziporkázó nyelvezetbe, egy mágikus világba menekült, ezt helyezte szembe az őt elsorvasztani akaró többségi akarattal. A második világháború után, egy másik korban, amely a kezdeti remények után rögtön diktatúrába fordult, egy fiatal generáció ugyanezzel szembesült: a reményekkel, majd a tehetetlenséggel. De ennek a generációnak is volt választása: például oly módon, mint Sütő, aki egész fiatalon vállalkozott a közéleti szereplésre, azzal a naivitással, hogy mégiscsak lehet remélni valamit az uralkodóvá vált ideológiától, és próbálta annak kereteit a javunkra fordítani. Sütő András életpályája, írói és közéleti pályája ily szempontból is szétválaszthatatlan. Mások, mint például Székely János, azzal védekeztek, hogy írtak, ám a közéleti szerepléstől elzárkóztak – de ez természetesen lehetetlen, mert a tagadás is viszonyulás. Erkölcsösen ez a két út kínálkozott. A harmadik út azoké volt, akik beadták a derekukat, és nem vállalták a szembefordulást. Voltak közülük is jó néhányan. 

Első találkozásaim Sütővel kézdivásárhelyi kiskamaszként estek meg, ő akkor még 40 éves sem volt, és már jelentős novellistaként tartották számon. A tanárom magyarórák sorát tartotta úgy, hogy egykori, ma már elfelejtett novelláit olvasta fel. Ezeket az írásokat már nem emlegetjük, mert van egy ideológiai taszításuk, de ha ismét beleolvasunk, és eltekintünk ettől a nem mindenhol fellelhető töltettől, láthatjuk, hogy egy rendkívül jó író szövegei ezek, aki már egészen fiatalon mesteri módon birtokolja a nyelvet, írja a mondatokat. 

Ő már sikeres író volt, amikor nagy irodalmi viták zajlottak: például arról, hogy az irodalom elvben maga a teljesség, amit nem lehet korlátozni, nem lehet az írótól megrendelni, hogy milyen műveket alkosson. De Trianon után az erdélyi magyar közösség rákényszerült arra, hogy írói, művészei íróként is, műveikben is önkorlátozó módon közösségi szerepet vállaljanak. Szabad-e az irodalmat bármi szolgálatába állítani? Erről hatalmas viták folytak, ő is állandóan vitázó ember volt, a vita tétje az igazság kimondásának is nagy dilemmája volt. Az 1960-as évek végén ebből született meg a mérvadó mű, a dokumentumregény, az Anyám könnyű álmot ígér, amely visszatérést jelentett az erdélyi emlékíró-hagyományhoz. Sütő András munkája ilyen szempontból mérföldkő. Óriási lépés a teljes erdélyi magyar irodalomban, mert bebizonyítja, hogy a valóságot valahogyan mégis ki lehet mondani, ugyanakkor írója szakít a saját, ifjúkori kötődéseivel is. A hatása elvitathatatlan: rögtön utána számos hasonló munka születik. Sütő a drámában is tudott műfajteremtővé válni. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja műfajteremtő történelmi dráma, amely a Csillag a máglyán című alkotással együtt mérföldkő. Ezek nyomán születnek meg például Székely János hasonlóan súlyos drámái: a Caligula helytartója és a Protestánsok. 

Marosvásárhelyen ugyanazon épületben dolgoztunk, ő az Új Élet, én az Igaz Szó szerkesztőjeként. Szinte naponta találkoztunk, vitáztunk is, épp az említettekről: hogy meddig és mi módon korlátozhatja magát az író? Aztán találkozhattam azzal a Sütő Andrással is, aki képes volt saját pályáját újragondolni. Például akkor, amikor megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyve, amely egy új korszak nyitókönyve volt, mert arról szólt, hogy Erdélyben, társadalmi osztálytól függetlenül, minden magyar elnyomó volt, minden román pedig elnyomott. Sütő András érzékenyen és gyorsan reagált erre a helyzetre: ő volt az, aki Gálfalvi Györgyöt és engem lehívott a földszintre, és megmutatta a tiltakozást, amelyet a párttitkárnak szándékozott benyújtani. 36 erdélyi íróval aláírattuk, el is jutott Ceauşescuhoz. Mivel sokan írták alá, következményei akkor ránk nézve nem lettek. Sütő András akkor már azok közé tartozott, akik vállalták a nyílt megszólalást és szembefordulást, ennek szövegekkel alátámasztható bizonyítéka van. Az általa művelt irodalomban és közéleti cselekvéseiben is ugyanazon dilemmákat vitte tovább, és jutott el odáig, ahol 1990-ben elhelyezkedett. Ez egy tudatosan végigvitt pálya volt: az ő döntése akkor is, amikor társai másként döntöttek. Gálfalvi Györggyel 1989. december 22-én délben, amikor kiderült, hogy összeomlott a diktatúra, azon vitatkoztunk, hogy mi a teendő. Egyetértettünk abban, hogy a legsürgősebben szólnunk kell Sütőnek, hogy készüljön, mert most rá feladat vár. Így is történt, aznap délután már a marosvásárhelyi megyeházáról beszélt a tömeghez. Az az ember, aki folytonos alkotói magányban és állandó dilemmában létezett azelőtt, már aznap délután tudta, hogy mit kell mondania. Megvolt a politikai érzéke, a tisztánlátása és az empátiája is. 

Miért felejtettük el ezt a kultuszt, miért nem él úgy Sütő András üzenete közöttünk, ahogyan élnie kellene? Mert Sütő András üzenete éppúgy hiányzik, mint a szolidaritás üzenete. Ő nem fogadta el azt a megosztottságot, amely erre a közösségre is jellemzővé vált, nem fogadta el, hogy e közösség megoszoljék jobb- és baloldalra, mérsékeltekre és radikálisokra. Céljaiban ő a lehető legradikálisabb gondolkodó volt, viszont reálpolitikusként nagyon jól tudta, hogy ezeket a célokat csakis lépésről lépésre, párbeszéddel, politikai eszközökkel lehet megvalósítani. ,,Normális radikálisok” kellenek nekünk – vallotta. Számomra mindennek személyes üzenete is volt, amely nagyon sokat jelentett a későbbi életem folyamán. 

Olvassuk a műveit, drámáit, játszani is többet kellene őket, és próbáljuk az emlékét ébren tartani! – mondta előadása során Markó Béla. 

Kilyén Ilka röviden elmesélte, az egyesület pályázatot nyert, amelynek köszönhetően megszervezik az Olvass, játssz, kirándulj című, szórványban élő diákoknak kiírandó vetélkedőt. Sütő András műveiből versenyezve nyerhetik el a fődíjat, a vetélkedő idén ősszel kerül sorra. Ugyanakkor A gyertya könnye című, kétszemélyes színpadi játék is szórványvidékekre viszi el Sütő András gondolatait. 

Az est hátralevő részében Sütő András műveiből olvasott fel Benő Kinga színművésznő, majd Pálfy G. István egyesületi tag Sütő András maradandósága című levelét Demeter József ismertette. A neves szerző, Sütő egykori barátja, magyarországi szemszögből, az ottani korjellemzőkről és Sütő anyaországi hatásáról is írt. Amint megfogalmazta, az Anyám könnyű álmot ígér eszmélési fordulat volt, sokan akkor fedezték fel, hogy a határon túli magyarság ellen szörnyűségek történnek. Erdélyt Sütő András tette fel újra a világtérképre. A Kádár-rendszer koporsójában hatalmas szeg volt az Advent a Hargitán budapesti bemutatója körüli hercehurca, az író be nem engedése Magyarországra. A premieren a tömeg nem fért be a színházba, odakint tanárok és más értelmiségiek vállalták el, hogy olvassák a sokaság számára a szöveget. Ma pedig leváltják a már testi mivoltukban is leválthatatlan öregeket. Egy kor akár utólagos átélése nélkül nem lehet senkit semmibe venni, elhallgatni a létezését, a csodáját. Látszólag mi is csupán emlékezünk, pedig ha jobban magunkba nézünk, Sütő András bennünk él és élni is fog – írta Pálfy G. István.  

Az egyik legnagyobb erdélyi írónk emlékét idéző irodalmi est Albert Anna Andrea zongorajátékával ért véget.