Tankönyvbe illően űzi a nyomásgyakorlás műfaját a nyugati bányavállalat, amelynek a verespataki aranyra fáj a foga.
Tankönyvbe illően űzi a nyomásgyakorlás műfaját a nyugati bányavállalat, amelynek a verespataki aranyra fáj a foga. Nem véletlen, hogy a bányaprojekt másfél évtizedes történetében épp most jutott eszükbe több milliárd dolláros kártérítési perrel fenyegetőzni, amikor a bukaresti képviselőháznak döntő fórumként napokon belül szavaznia kell a Verespatak-törvénytervezetről. Amelynek a dolgok normális menete szerint esélye nem volna az elfogadásra, azonban a Dâmboviţa-parton bármi – és annak az ellenkezője is – lehetséges.
Az, hogy a bányaprojekt ügyéből egyáltalán törvénytervezet lett, már következmény is, mert az utóbbi másfél évtized kormányainak illett volna a sarkukra állni, és határozottan állást foglalni a kérdésben. Ez elmaradt, mert a bányanyitás engedélyezésének politikai terhét senki nem vállalta magára. Viszont közben a bíróság már jogerős ítéletben érvénytelenítette a beruházó egyik engedélyét is, így világossá vált, hogy a formaságok körül sincs minden rendben. Tavaly a nagykoalíciós kormány, a parlamentre hárítva a döntéshozás felelősségét, törvénytervezetet készített a beruházóval való megállapodásról, de ezt az összes illetékes szakbizottság és a törvényhozás felsőháza is elutasította. Döntő szava viszont a végleges szavazásra készülődő képviselőháznak van a kérdésben.
A beruházó kártérítési perrel való fenyegetőzése nyomán a döntéshozatal felelőssége alól egyszer már kitáncolt kormányfő a hét végén már azt mondta, az országnak nem érdeke hogy kártérítést fizessen, ahelyett hogy járadékot kapna a leendő bánya hasznából. Továbbra is ködösít, mert azt nem tette egyértelművé, hogy az új koalícióval megpróbálja-e elfogadtatni a törvényt. Mert nem ez volna az első olyan jogszabály, amelyet a multik nyomására írnak át, példaként elég megemlíteni a fogyasztási hitel szabályairól rendelkező, négy éve életbe lépett törvényt, amelyből valutaalapi nyomásra vágtak ki a hiteleseket védő cikkelyeket.
Bármi legyen is ennek a veres kakas meséjére hasonlító bányatörténetnek a vége, a felelős döntéshozatalt másfél évtizede tologató politikusok ténykedésének számláját az adófizetők fogják állni. Mert ha bánya nem lesz, de az időhúzásért a beruházónak kártérítést ítélnek meg, azt nem a döntéshozatalért megfizetett szakik fogják a zsebpénzükből lepengetni. Ha pedig megnyitják a bányát, a kérdés kapcsán lefolyt vitákból ítélve jó esély van rá, hogy egy időzített ökológiai bomba kezdjen ketyegni, amelynek a hatástalanítása egyszer még rengetegbe kerülhet, és az arra szükséges pénzt sem kapjuk majd ajándékba senkitől.
