Az anyag új élete

Emlékek nyomában Sajgó Ilona textilművésszel

A napokban örömhírt közölt kedves volt kolléganőm, akinek nemsokára egyéni kiállítása nyílik Budapesten. Bízom benne, hogy olyan sikere lesz, mint 2020-ban – a kerek születési évfordulóra – a marosvásárhelyi Bernády Házban megnyílt egyéni tárlatának. A várva várt esemény kapcsán ezúttal elsősorban életéről, pályájáról folytattunk egy régi beszélgetést az alkalomra kibontott faliszőnyegeinek és festményeinek varázslatos hangulatában.

Sohasem tudtam igazán megköszönni, hogy családunk életének nehéz időszakában önzetlenül segítséget nyújtott, ahogy azért is hálás vagyok, hogy az általa vászonra varázsolt Erdőtündér vigyáz rám, amikor dolgozom. A narancsszín, a sárga, a zöld, a barna különböző árnyalataiból álló erdőrészlet, ha jobban megnézem, egy titokzatos tündérlányt rejt. Visszatérő motívum ez akrilfestményein és faliszőnyegein is, eredete feltehetően a gyermekkor mesevilágára vezethető vissza. Hát először is erről kérdezem.

– Eszmélkedésed színhelye, a Gyergyói-medence nagyközsége kiváló erdélyi képzőművészek egész sorának a szülőhelye. Gyergyóalfalut Gál Mihály, a Sövér Elek Alapítvány elnöke által másfél évtizede szervezett Vadárvácska képzőművészeti alkotótábor tette még híresebbé. Számodra milyen útravalót adott a gyermekkor?

– 1950-től ötödik osztályos koromig éltem Alfaluban. Feledhetetlen gyermekkorom volt, drága jó szüleink nagyon szépen neveltek, rendszeresen templomba jártunk, édesanyánkra és édesapánkra a testvéreimmel felnéztünk mind a hárman. Talán a település fekvése miatt voltak olyan fagyos téli napok is, hogy hatodikos koromban, amikor már a vásárhelyi művészeti iskolába jártam, és a szervezetem elszokott a nagy hidegtől, a téli szünidőben, amíg hazaértem a templomból, megfagyott az orrom hegye. Amikor bementünk a házba, édesapám azonnal észrevette, kihívott az udvarra, és hóval jól megsúrolta. Bár utólag kisebzett és fájt, a fagyást enyhíteni tudta. Egyébként sok szép emléket őrzök. Amíg gyermekként otthon voltam, a nyarat az erdőn töltöttük. Édesapámnak is volt erdeje egy kis házikóval, ahol a szénát tároltuk, és azon aludtunk, de be kellett jól takarózni, mert éjszakára mindig lehűlt a levegő. Nem messzire a háztól csordogált a patak, aminek a csobogása csodálatos zene volt számomra. Egyszer kicsi koromban megcsúsztam, beleestem, és magával sodort a víz. Szerencsémre a nővérem meglátott, kiabált, hogy kapaszkodjak meg, mert ott van egy ág, majd kihúzott a patakból. Nagyszerű élményeim vannak arról is, hogy a hárman majdnem egykorú lánytestvérekként mennyire szerettük, segítettük egymást – mutat a szemben levő falon függő képre, amelyen fotografikus hűséggel festette meg mindhármukat.

– Milyen hatásra, mikor csírázott ki benned a rajzolás, a festés iránti érdeklődés?

– Én voltam a középső lány, és sokszor elnéztem édesanyámat, ahogy szépen lerajzolta a párnákra, dísztörülközőkre tervezett virágokat. Valószínű a látvány lelkesített fel, és kezdtem el én is rajzolni, majd nyitottam egy emlékfüzetet, amelybe az iskolában barátnőimmel írtunk egymásnak egy-egy kedves szót, amit rajzzal illusztráltunk. 

Negyedik osztályt végeztem, amikor a marosvásárhelyi művészeti iskolából tehetségkutató körútra jöttek Alfaluba, megnézték az összegyűjtött rajzokat, és engem választottak ki, mondván, hogy szeretettel várnak felvételizni a művészeti iskolába. Amikor ezt otthon elmondtam, a szüleim részben örvendtek, részben a gond kezdett el nőni bennük, hogy miből fognak iskoláztatni. Édesapám cipész volt, kis keresettel, édesanyám a gazdaságban dolgozott, de szerény lehetőségeik ellenére mindvégig támogattak. Bentlakásba kerültem, és ötödik osztálytól érettségiig a művészeti iskolába jártam. 

– Hogyan tudtál 12 évesen beilleszkedni az iskola légkörébe, távol a szüleidtől, testvéreidtől? 

– Kezdetben nagy volt a honvágyam, annyira, hogy sokszor elsírtam magam, és megírtam édesanyámnak, hogy haza akarok menni. Szegény megijedt, eljött Vásárhelyre, megszállt az unokatestvérénél, kivettek a bentlakásból, és hosszan elbeszélgettünk arról, hogy mennyire fontos, hogy az iskolában maradjak, amit meg fogok szokni, és ne búsuljak az otthonért, mert lesznek itt is barátaim. Nehéz volt, de végül valóban megszoktam, és nagyon szép éveket töltöttem a művészetiben.

– Gondolom, a Pila név is, ahogyan sokan ismernek, az iskolában ragadt rád.

– Latinórán a labda szót tanultuk, fejlett, kerek arcú kamaszlány lévén, illett rám, és azóta is sokan így szólítanak.

– Miért választottad a textil szakot?

– Édesanyám jó példa volt, gyermekként is szerettem beülni a szövőszékbe. Amit édesanyám felvetett, azt folytatni tudtam, a szövésben ugyanis a felvetés a legnehezebb. Édesanyám a régi ruhákból, amit szépen felvágtunk, rongyszőnyeget szőtt. Megvolt tehát az előzmény, hogy miért a textilt választom, otthon ezt láttam, ahogy a dekorativitás iránti hajlamot is édesanyámtól örököltem. A faliszőnyeg-tervezés ezt igényelte. A nagyobb osztályokban kezdtünk el művészettörténetet tanulni, addig, mint egyszerű vidéki kislánynak, nem járt képzőművészeti album a kezemben, tehát nem ismertem a festészet történetét, elméletét. Nemcsak a középiskolában, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán (ma Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem) is, ahova ugyancsak textil szakra felvételiztem, nehézségeim voltak festészetből. Akkor sajátítottam el az alapokat, amikor tanítani kezdtem a megadott munkaterv és nagyon hasznos utasítási füzetek segítségével.  Otthon előkészítettem, amit tanítani kellett, és kiismertem, megszerettem a színek használatának minden csínját-bínját, ami iskolás koromban kimaradt az oktatásból. 

– Visszatérve a felvételi vizsgára, emlékszem, hogy arra a hat-hét helyre, amelyre az ország más vidékeiről is jelentkeztek, mennyire nehéz volt bejutni, neked viszont az első próbálkozásra sikerült.

– Tiszta véletlen volt, és a Jóisten segített. A középiskolában a kompozíciókat, a dekorativitást, a rajzot szerettem, de a festészetben érzett hiányosságok bizonytalanná tettek. A szerénységem miatt, ami, ha túl nagy az embernek, már-már butaságnak tűnhet, sokszor visszahúzódó voltam, háttérbe szorultam, de nem tudtam másképpen megnyilvánulni. Az önbizalomhiány miatt az eredményhirdetéstől is féltem. Ezért csak estefelé mentünk el, hogy ne kelljen szégyenkeznünk a kudarc miatt, és a legnagyobb meglepetésemre sikerült a felvételi vizsgám, és felvették a társamat is, aki az első volt a vonal alatt. 

– Megfelelt-e elvárásaidnak az egyetem?

– Örvendtem, hogy a célomat elértem, és bekerültem a sodrásába, de ugyanakkor tudtam, hogy ez újabb nehézséget jelent a szüleimnek, akiknek három gyermeket kellett eltartaniuk. Jó érzéssel töltött el, hogy az első hónapokat leszámítva ösztöndíjas lettem, amiből fedezni tudtam a kiadásaimat. A bentlakásban kellemes volt a hangulat, barátokat szereztem, de el voltunk foglalva, készen felállított szövőszékeken gyakoroltunk. Negyedik év végére diplomamunkát kellett szőni, ami hónapokon át készült. Az elfoglaltság mellett azért maradt idő szórakozásra: hangversenybérletünk volt, és a színházba is gyakran elmentünk. A sétatéren volt egy épület, ahol a festészetnek volt a műterme, a miénk a Györgyfalvi negyedben. Az elméletet magyarul tanultuk, és az óráink a Mátyás-házban voltak, aminek a kellemes kis udvarát ma is nagyon szeretem. Ciupené Király Mária volt az évfolyamfelelős tanárunk, szövészetre Szentimrei Judit tanított. 

– Az egyetemen tanultál meg románul?

– Nem, azt is Csáváson, ahol a román tagozaton is tanítottam. 

– Mezőcsávás volt az első munkahelyed?

– Târgu-Neamţra helyeztek. Utolsó éves koromban házasodtunk össze Boros Tetyvel, aki a főiskola idején végig udvarolt, és mire végeztem, már útban volt a fiam. Emiatt Bukarestben a kihelyezésen a férjem vett részt, aki udvariasan előreengedte a kolléganőket, és mire utolsónak bejutott, már csak a moldovai hely maradt. Hamarosan szültem, ezért ő ment el, hogy munkakönyvet adjanak, majd gyermeknevelési szabadságot vettem ki. 

Három évig voltam gyermeknevelési szabadságon, és első munkahelyem Marosvásárhelyen a rokkantak szövetkezeténél volt, ahol abroszra virágokat festettem. 1975-ben versenyvizsgával nyertem el a mezőcsávási rajztanári állást, ott ismertelek meg. 

– Emlékszel, milyen jó volt a hangulat? 

– Jaj, de szép idők voltak, hogy szerettem, milyen jó visszaemlékezni rá! Kilenc évig tanítottam Csáváson, s bár az ingázás sok nyűggel járt, megvolt a varázsa. Nagyon érdekes, jórészt egykorú társaság gyűlt össze, jókat beszélgettünk, nevettünk, és kedvesen viszonyultak hozzánk a helybeliek is. Ez a hangulat sokat segített abban, hogy a folyamatban lévő válásomról elterelje a figyelmem. A kellemes időszaknak akkor lett vége, amikor megjelent a törvény, hogy a vidéki értelmiségieknek ki kell költözniük oda, ahol dolgoznak. Kétségbe voltam esve, hogy mi lesz velem. 

A nővérem segítségével 1984-ben sikerült elhelyezkednem tervezőként a selyemszövödében. A gyárbeli hangulatot, azt, ahogyan az ott dolgozó mérnökök, főnökök viszonyultak hozzám, akinek a rajzaitól, terveitől függött a munkájuk, nem bírtam elviselni. Amikor szerződéskötésekre kellett mennem Bukarestbe, a nővérem ügyelt a kisfiamra egészen kicsi korában, és különösen nyaranta a szüleim. Egy év után az áthelyezésemet kértem az igazgatónőtől, aki kikacagott, szembedobta velem a kérvényt, és kijelentette, hogy nem enged el. 

1985-ben a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen képzőművész, designer állást kaptam. Bancu Emilian professzor és mindazok az egyetemi oktatók, akiknek a megjelenő könyvébe rajzokat, a kongresszusokra plakátokat készítettem, értékelték a munkám, és végül onnan mentem nyugdíjba 2010-ben. Szép munkát végeztem, nyugodt környezetben, kellemes emberek között.

– Mikor maradt időd az igazi hivatásod gyakorlására? Mindig megcsodálom, ahogy szóra bírod a textilt, összekombinálod a különböző típusú, színű, mintájú anyagokat, csipkéket lenge lánnyá, megcsonkított országgá, egymásra találó vagy egymástól elszakadó szerelmesekké és bármivé, amit közölni akarsz a faliszőnyegekkel.

– 1975-től kezdtem el festeni, és tagja lettem a Képzőművészek Szövetségének, amelynek a tárlatain kezdetben festményeket állítottam ki. A hetvenes évek végén édesanyám segített a felvetésben, és addig szőttem, körülbelül 15 szőnyeget, amíg a felvetés tartott. A szőnyegekből többet elajándékoztam, bár nem mindenki értékelte. Mára összesen nyolc szőtt faliszőnyegem maradt, amelyekre úgy vigyázok, mint féltett kincseimre, mert nincsen már, aki segítsen a felvetésben, és hely sincs szőni, olyan kicsi a lakásunk. Át kellett térnem olyan technikára, amire lehetőségem van, ugyanakkor divatos, és haladhatok a korral. A kollázst és hímzéstechnikát, amit évek óta művelek, annyira megszerettem, hogy amikor egy faliszőnyeget készítek, spórolok egy kicsit az anyagokból, hogy felhasználjam a ruhámra is. Mivel minden évben új darabot kell bemutatni a textilművészek Ariadné kiállításán, ez sarkall arra: hagyjam, hogy valami megérintsen. A fiam sorsa, amikor társra talált, olyan érzelmeket mozgósított bennem, hogy egy kompozícióban meg is fogalmaztam. Szeretek templomba járni, megnyugszom, magamba szállok, és az ott hallottak is alkotásra ihletnek. Sokszor éjszakánként is kompozíciókról álmodom. Szeretem az ősi népi motívumokat használni, összegyűjtök sok szép anyagot, ami a „kincsesládám” tartalmát, az eszköztáramat jelenti. Megtörténik, hogy az alapanyag határozza meg, hogy mit fogok alkotni. Szeretem feltüntetni székelységünk, magyarságunk szimbólumát, a napot és a holdat, valamint a turulmadarat is.

– Mikor váltasz át a festésre?

– Amikor csendben kell maradnom, hogy ne zavarjak másokat, az előszobában festeni szoktam. A faliszőnyegek mellett tíz képet is elküldtem a budapesti kiállításra, a többi a szekrények tetején, az előszobában van. A Tövismadárt a jégvirág játéka ihlette, ez pedig a férjem betegségének, az agyérgörcsnek a megjelenítése – magyarázza a festményeket. Az idő múlása két sorsnak az ábrázolása, a három testvér háttérben a fenyőfákkal és a templommal a gyermekkorom, ezt a képet, amelynek címe Együtt a család, a járvány ihlette, amit egy életfa összehajló és elváló ágaival ábrázoltam. Megfestettem a vihart, az esős, homályos őszt, az élők sorából eltávozott barátnőt és Ikaroszt, ahogy madárformában repül. 

Az évek során Sajgó Ilona közös kiállításokon, az alkotótáborok anyagát bemutató tárlatokon és egyéni kiállításain mutatta be faliszőnyegeit és festményeit. Megörökítette az anyai ölelést, a lélek arcát, a sorsot, az idő nyomait, az elmúlást és a reményt, az ősz színes szomorúságát, de a tavasz üde frissességét is – avat be a faliszőnyegei és festményei világába, miközben a kicsi lakásban egyre jobban kitágul a tér és az idő.