Az álmok városában (2. rész)

Múlt heti összeállításunkban a képeslapokon történő egyéves ostrom részleteiről számoltunk be. A lapokat mindketten úgy válogatták ki, hogy a színészek kicsit hasonlítsanak rájuk, s a jobbára barnás tónusú képek a titokban elképzelt szerelmi jelenetet ábrázolják. Sőt, egy alkalommal a vőlegény William Boyd arcát a maga hasonmására dolgozta át.

Férj és feleség Marosvásárhely főterén

Egy szerelem története bontakozik ki arról a félszáz képeslapról, amelyeken egy 24 éves marosvásárhelyi fiatalember, Horváth Dezső udvarolt kedvesének, majd menyasszonyának, a 19 éves, Szatmárnémetiben élő Vadnay Ilonának, akit 1929. május 18-án vett el feleségül. Múlt heti összeállításunkban a képeslapokon történő egyéves ostrom részleteiről számoltunk be. A lapokat mindketten úgy válogatták ki, hogy a színészek kicsit hasonlítsanak rájuk, s a jobbára barnás tónusú képek a titokban elképzelt szerelmi jelenetet ábrázolják. Sőt, egy alkalommal a vőlegény William Boyd arcát a maga hasonmására dolgozta át. Az egyéves udvarlás nyomán a Szatmárnémeti főterén levő református templomban tartották az esküvőt, ahol a menyasszony gyöngyös pártát és fátylat viselt, majd elkezdődött közös életük Marosvásárhelyen, „az álmok városában”.

Villából istállóba

Bár természetük különböző volt, a nagyszülei révén értelmiségi környezetben felnövő Vadnay Ilona lánykorától kezdve templomokban szavalt, sokat olvasott és százával tudta kívülről a verseket, 80 éves korában is szívesen idézte kedvenc költőit. Humorát mindvégig megőrizte, s amíg látott, szépen kézimunkázott.

Mivel a házasságkötésük után jól ment az üzlet, háromszintes családi házat építettek a Dózsa György utcában. A temetkezési vállalat mindenféle szolgáltatást biztosított, faragott fehér gyászkocsi vitte a gyermekeket és fiatalon elhunytakat, natúrszínű a középkorúakat, fekete az időseket, s a temetésnél díszruhás gyászhuszárok segédkeztek.

Férje rajongásig szerette, sok vendéget fogadtak, s a baráti összejövetelek jókedvű nótázással végződtek. Az 1949-ben elkészült, szépen berendezett lakást azonban csak nagyon rövid ideig élvezhették. az államosításkor nemcsak a kényelmes életet biztosító vállalkozást veszítették el, egyik napról a másikra a lakásból is ki kellett költözniük, s lakhelyül a maros-szentgyörgyi kastély istállóját utalták ki számukra. Mivel az istállóba lehetetlen volt beköltözni, a református egyház segített rajtuk egy szoba-konyhás lakással. A bútorokat a szomszédok között osztották szét, s egy darabig abból éltek, hogy eladogatták a tárgyakat, amelyeket meg tudtak menteni.

– Édesanyám a szatmári háztartási iskolában szerzett tudását felhasználva varrni kezdett, s a kínai selyemből készített nyakkendők az ócskapiacon találtak gazdára – emlékezik lányuk, Horváth Ildikó.

A férj hosszú próbálkozás után a koronkai téglagyár rámaszegező munkása, majd raktárosa lett. 447 lejes nyugdíja után feleségének az utódnyugdíja 2007-ben 172 lej volt.

Eseményekben gazdag évek

Horváth Dezsőné Vadnay Ilona halála után egy cipősdobozból kerültek elő a hajdani szerelem emlékei, a gyöngybetűkkel írt képeslapok, amelyeket a mindig egyforma háromlejes és ötvenbanis bélyegért két nap alatt vitt el a posta. Amikor a gondosan felírt keltezés alapján egymás mellé rendeztem és olvasni kezdtem a vallomásokat, azt reméltem, hogy a korabeli két város eseményeiről is tudósítanak. De a mindennapi élet nem szüremkedett be a szerelmi történetbe, annak ellenére, hogy az 1928-29-es évek nem szűkölködtek eseményekben. A mindennapi történéseknek azonban szinte nyoma sincs aZ egy évig tartó levélváltásban, ami egy-két megjegyzéstől eltekintve csak a két fiatal közötti kapcsolatra összpontosult, ahogy a szerelmesek kicsit elvakultan mindenkor jobbára csak egymásra figyelnek. És mégis, a divatjamúlttá vált levelezés, s a mobiltelefonokon érkező megcsonkított szavak, számítógépes üzenetek korában érdekes kaland volt Vadnay Ilona úrilánnyal és Horváth Dezső nagyságos úrral visszamenni az időben, s a képeslapokon kibontakozó szerelem és házasság történetét végigkísérni.

Spielmann Mihály történész Marosvásárhelyi krónikáját olvasva megtudhatjuk, hogy 1928-ban a román ellenzéki képviselők megakadályozták, hogy dr. Bernády György polgármester tanácsülést tartson, majd a kormány rendeletben oszlatta fel a városi tanácsot. A belügyminisztérium utasítására Maros megyét Kolozshoz csatolták, a kisebbségi tanerők csak a román nyelvű képesítő vizsga letétele után kaphattak működési engedélyt, a magyar egyetemek által kibocsátott oklevelet nosztrifikálni kellett. Megbukott a koronkai téglagyár, és bevezették a gázt a cukorgyárba. 1929-ben megnyílt a 70 ágyas Czakó-szanatórium, engedélyezték a Bolyai téri unitárius templom építését, felépül a zsidó művelődési otthon. Két hidat terveztek a Poklos-patakra, felállították Avram Iancu szobrát, s a ledöntött Bem-szobrot a lengyeleknek ajánlották fel. A gazdasági válság előszele miatt 1929 végén 48 iparos adta vissza működési engedélyét a Magyar Iparostestületnek. 1928-ban 943 munkanélkülit tartottak számon, s 87 bérkocsi közlekedett a városban. A Siguranţa fiatalokat toborzott, s bukaresti egyetemi tanárok megállapították, hogy a marosvásárhelyi ivóvíz fertőzött, büdös és ihatatlan. Az 1928-as tél után „a köztisztasági hivatal lanyha munkája miatt” a hó elolvadtával nagy sár és piszok maradt a főtéren. A városban megszaporodtak a betörések, az idegen koldusokat illetőségi helyükre toloncolták vissza. A Kemény Zsigmond Társaság gazdag két évet zárt, székfoglalót tartott Wass Albert, Móra Ferenc, Gulácsy Irén, majd ’29-ben Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Szentimrei Jenő, s a kolozsvári színtársulat felléptekor megünnepelték Szentgyörgyi István 87. születésnapját.

A kisinyovi telefonoskisasszony azonban nem volt hajlandó magyarul beszélni, s az oktatási minisztériumtól azt kifogásolták, hogy a kisebbségi iskolákban nincs elég bukott tanuló. Csiszár Lajos nyilvánosan is felvetette egy erdélyi himnusz megírásának a szükségességét, a város szerződést kötött a földgáz bevezetésére. Bár kisebb város volt, valószínűleg Szatmárnémetiben is hasonlóan zajlott az élet.