2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az államvizsgák margójára

Két egyetem lezárása

Sokan vannak, hogy nekivágnak egy útnak, de nem látják a végét, vagy nem érzik képesnek magukat arra, hogy befejezzék. Nem egy személy számára ilyen az egyetem is. Számosan egy kihívásokkal teli, emberpróbáltató időszakként élik meg, azonban szerintem még ezekben az esetekben is meg lehet találni a szépet, azokat az élményeket, amelyek egy életen át elkísérik az illetőt.

Ugyanakkor a felsőoktatási intézmények nem csak a tanulásról kell szóljanak. Nagy szerepük van abban, hogy a diákoknak kinyíljon a szemük, és megtalálják a számukra megfelelő utat. Egy jó egyetemnek, egy jó egyetemi tanárnak bátorítania kell a tanulókat, hogy minél nagyobb lendülettel tudjanak haladni céljaik irányába. Még abban az esetben is, ha az a cél, az a terület nem áll közel az oktatóhoz. Egy tanártól származó visszaigazolás óriási megerősítés, és abból a diák hosszú ideig erőt merít. Ez sok esetben lehet egyetlen szó vagy egy rövid dicséret.

Az egyetemeknek ugyanakkor feladata, hogy megtanítsák a tanulókat csapatban dolgozni, hiszen amikor majd kikerülnek a munkaerőpiacra, erre a képességre nagy szükségük lesz. Emellett az egyetem csapatmunka, közösen kell szervezni, ki kell állni a társunk mellett, és egy csoportként kell működni, olyan csoportként, amely magába foglalja a tanárokat is. Együttes erővel és egymás segítésével lehet eredményesen haladni.

Manapság egyre többször elhangzik a kérdés a fiatalok szájából, hogy miért menjek egyetemre? Erre több válasz is van. Elsősorban a mai világban nagyon nehéz érvényesülni felsőoktatási diploma nélkül. Másrészt olyan élményekkel lehet gazdagodni – a tudás mellett –, amelyekre mindig boldogan fogunk visszatekinteni. Új kapcsolatokat alakíthatunk ki és barátokra tehetünk szert. Az egyetem teljesen különbözik a középiskolától, sokkal gyakorlatiasabb, illetve közvetlenebb a kapcsolat a diákok között. Az egyetemeken a tanulók már nem gyermekek, és nem úgy kezelik őket.

Ellenben van valami, amit már a kezdet kezdetén meg kell gondolni. Mégpedig, hogy melyik az az egyetem, melyik az a szak, amelyik közel áll hozzánk. Ha erre a kérdésre megvan a válasz, akkor sem biztos, hogy tetszeni fog az adott egyetem. Ebben a helyzetben nem szabad félni, ha tényleg úgy érezzük, hogy az adott szak nem nekünk való, akkor szálljunk ki. Nem egy esetben egy kihagyott év sok mindenre rá tud világítani, és utána könnyebben megtaláljuk a számunkra megfelelő utat. Természetesen nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki otthagyja az egyetemet, és számos „mit fognak gondolni…” kezdetű kérdés megfogalmazódik benne. Azonban az egyetem határozza meg a későbbi karrierünket, és senki nem szeretné egy életen át azt csinálni, amit nem szeret. Néha szükség van 1–2 évre, hogy az ember megtalálja a saját útját.

Viszont ha megtalálta, és a sajátjának érzi, azon kell haladjon, leküzdve az akadályokat. Számos esetben lehet tapasztalni, hogy éppen a tanárok gördítik elé ezeket, és megpróbálják ellehetetleníteni. Jogos a kérdés, hogy ebben a helyzetben mit lehet tenni? Érdemes harcolni, vagy inkább fejet kell hajtani? A véleményünkhöz és annak kimondásához jogunk van, és élni kell vele, de nem mindegy, hogy ezt hogyan tesszük. Egy elegánsan megfogalmazott válasz sok esetben párbeszédhez vezet, amelyből mindkét fél nyerhet. A harag és az acsarkodás nem vezet sehova, diákként nem tudjuk legyőzni a tanárokat, hiszen még mindig az „ő kezükben van az írószer”. Nem kell feltétlenül minden tanárral jó viszonyban lenni, és talán nem is lehet, azonban valamilyen szinten erre kell törekedni, és nem a pozitív kép érdekében, hanem azért, hogy ne legyen az órán mérgezett a légkör.

Két egyetem és két nap alatt két államvizsga után kijelenthetem, hogy valóban szép évek voltak, amelyekre még a koronavírus-járvány sem tudta rányomni a bélyegét. Persze a közösség és a diákélet szempontjából jobb lett volna, ha elkerüljük a járványt. Ha össze akarnám foglalni az elmúlt négy évet, talán ott kezdeném, hogy én is otthagytam egy egyetemet, majd egy év szünet után megtaláltam az utamat, és beiratkoztam kettőre, megvoltak a harcaim és a veszekedéseim, de nem volt hiány boldog pillanatokban sem, számos kiváló, nagy tudású oktatót ismertem meg, akik soha nem voltak restek segíteni, ám ennek az ellenkezőjével is találkoztam, szerencsére jóval kisebb arányban, és megtanultam egy csapatban dolgozni a csoporttársaimmal. És, ami talán a legfontosabb: megtaláltam az utamat. Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy menjen-e egyetemre, a válaszom a következő lenne: ha már tudod, hogy mit szeretnél csinálni, mi a te utad, akkor mindenképpen.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató