(Folytatás május 3-i lapszámunkból)
A közel kétszáz éven át török fennhatóság alá tartozó Bánát fokozatosan elnéptelenedett, gyéren lakott területté vált. Újbóli betelepítése Ausztriára hárult, annak nagyhatalmi törekvéseit igazolta. A török alóli felszabadulást követően, 1716 után mindjárt megalakultak a határőrizettel megbízott, többnyire a helybeli szerb lakosságból létrejött határvédő falvak. A határőrvidék központja Pancsova lett.
A magyar betelepítések elmaradtak a német, szerb, román lakosságmozgásoktól. Részben népességfelesleg sem létezett, részben megfelelő szervezettség sem igen akadt. Az 1867-es kiegyezést követően azonban időszerűvé váltak a magyar betelepítések, amelyeknek egyúttal elmagyarosító szerepet is szántak. A törvényes keretek és az anyagi ráfordítás mértéke ugyanakkor elmaradt a korábbi időszakok több hullámban lezajló betelepítéseitől. Kedvezőtlenebb gazdasági adottságok, kimértség, némi szervezetlenség és a telepesek nehéz beilleszkedése jellemezte az ekkor sorra kerülő népességmozgásokat, különösen a bukovinai székelyek egy részének az áttelepítését az al-dunai határ menti területekre.
Egyébként az úgynevezett Duna menti réti földek betelepítésének a gondolata már korábban felmerült, és az 1860-as években határőröknek kínálta fel a bécsi udvar. Csakhogy a kedvezményezettek feladatául szánták a gátak felépítését, ami vitathatatlanul szükségszerű volt az árvizek elkerülése érdekében. Mivel a határőrvidék lakosai nem fogadták el az ajánlatot, a birodalom az állami telepítés módszeréhez nyúlt, és összesen nyolc falut hozott létre: Eisenheim, Rudolfsgnad, Königsdorf, Albrechtsdorf, Gizellaheim, Gyurgyevó, Ivanova és Marienfeld. Az olcsó réti földek csábítása miatt ide érkező szegény telepesek gyenge védőrendszert építettek, és a gyors és hatékony gátépítés hiányában a falvakat kivétel nélkül elmosta a víz a későbbi nagy árvizek idején. Utóbbi három település közelében a megmaradt (értsd: máshová el nem költözött) árvízkárosult lakosságból hozták létre azt a három falut, amelyekbe a nyolcvanas években több hullámban bukovinai magyarokat telepítettek. Így jött létre többnemzetiségű telepessel, ám magyar többséggel Székelykeve, Sándoregyháza és Hertelendyfalva az előbbi falvaknál valamivel védettebb helyen.
A bukovinai csángók (ez a kifejezés volt használatban a helyesebb bukovinai székely megnevezés helyett) al-dunai betelepítésének a gondolata 1876-ban fogalmazódott meg legelőször a hivatalosságok részéről, és a következő évben került a nyilvánosság elé. Határozottabb formában néhány év múlva a dunai gátépítéssel megbízott kormánybiztos, Nagy György vetette fel a gyakorlati megvalósítás lehetőségeit. Terve hamar megkapta a hivatalos jóváhagyást, mivel az ármentési költségeket a telepesekre hárította. Thomka Károly andrásfalvi református lelkész figyelt fel elsőként arra a lehetőségre, hogy hívei új lakhelyet kaphatnak a földrajzilag igencsak távol elhelyezkedő al-dunai vidéken. Rögvest felvállalta a kitelepülni szándékozók ügyét, mindvégig képviselőjük és szószólójuk volt a hivatalos szervek és személyek előtt. A felkínált lehetőség elfogadásának a vágya amúgy egybeesett a Bukovinában élő székelyek nehéz életkörülményei alól való mentesülés szándékával. Mindezt tetőzték a demográfiai viszonyok, a túlnépesedés miatti beszűkült élettér az öt bukovinai székely faluban. A nincstelenség miatt egyre többen moldvai bojárokhoz szegődtek szolgának, ezt nevezték „móduvázásnak”.
Érdemes felvázolni Thomka Károly lelkész mozgalmas életútját, hiszen a bukovinai székelyek őt tartják a kitelepítés „apostolának”. Fiatalkorában részt vett az 1848-as forradalom néhány harcában, majd azt követően Arad megyében szolgált, később szórványlelkész volt Bukarestben. 1878-ban Andrásfalvára kapott meghívást, ahova az akkori események sodrában orosz vonattal utaztak a családjával, úri körülmények között. Csakhogy elkerültek a poggyászok, velük együtt elveszett a felszentelési okmány, és várnia kellett a másolatig, hogy szolgálatba léphessen. Hertelendyfalván a politikai ellenzék rebellis központja alakult ki körülötte 1905-ös elhunytáig. Tíz gyermeket nevelt fel, papságát fia, Thomka Károly folytatta.
A bukovinai magyarok küldöttségének tagjai 1882 decemberében Thomka Károly vezetésével fogadást kértek a kormánybiztosnál, hogy „látnák végre ama földet, melyet a hon számukra kijelölt”. Kihallgatást kértek a miniszterelnöknél és a királynál is. Ferenc József császár és a képviselőház beleegyezését követően megalakult a Csángó-Magyar Egyesület, amely csak táplálta az euforikus hangulatot a „keleti magyarok” behozatalát illetően. A küldöttségnek sikerült eljutnia az al-dunai helyszínre, és lelkes beszámolójuknak köszönhetően lényegesen többen jelentkeztek, mint amennyinek földet lehetett adni. 1883 márciusának végén megkezdődött a Bukovinából az Al-Dunához áttelepedő első csoportok bevagonírozása. Nagy társadalmi összefogás alakult ki a székelyek megsegítésére, a politikai ellenzék nagyszabású figyelemfelkeltő, magyarkodó akciókat szervezett: Cegléd, Szolnok és Szeged vasútállomásán lampionos-kokárdás fogadtatásban részesítette a leendő hazájuk felé tartó szegény telepeseket, és bőségesen megvendégelte őket.
Néhány hónap alatt három államilag szervezett transzport érkezett vonattal, összesen közel háromezer-ötszáz személy. Döntő többségükben nincstelenek, hiszen a tehetősebbeket nehéz volt meggyőzni a változásra. Őket újabb családok követték, akik viszont már saját maguk szervezésében, különböző támogatásokkal vállalkoztak a hosszú útra, és érkeztek meg vonattal vagy kocsikkal. Utóbbiakat „tengelyes gazdáknak” nevezték, a módosabbak közül valók voltak, és igyekeztek vagyonukból minél többet átmenteni az új hazába. Velük jött Thomka Károly lelkész is 1884-ben. Rokoni hívásra néhány erdélyi család is áttelepült, főleg Déváról és környékéről. A többnyire nincstelen bukovinai telepeseket három újonnan létrehozott és frissen elnevezett faluban helyezték el, ahol az elmosott falvak helyben maradó német, szlovák, bolgár lakossága alkotta a viszonylagosan jómódú kisebbséget. Részükről a fogadtatás többnyire kimért, hűvös volt, ami fokozta a csalódottság és a kiszolgáltatottság érzését. A kincstártól kedvezményes áron megkapott földekre a későbbiekben mindannyian negyven évre szerződést kötöttek, de jövedelem hiányában nehezen tudták fizetni a megszabott részleteket, miközben a szlovákok és németek jó törlesztők voltak. Előfordult hát, hogy egy-egy részt eladtak nekik. Aki szerette volna ezt elkerülni, annak fuvarozást, cselédeskedést, idénymunkát kellett elvállalnia valahol távolabbra. Akárcsak a soha el nem felejtett otthonban, Bukovinában, itt is a környezettől eltérő, sajátos közösséget alkottak.
A Bukovinából érkezetteknek kivétel nélkül le kellett tenniük a hűségesküt, aminek feltétele volt a Szózat megtanulása. „Itt élned, halnod kell” – szembesültek a valósággal. A szeretetteljes fogadtatást és a megvendégelést az új hazában mostoha életkörülmények váltották fel, járványok alakultak ki, és bizony a vártnál keményebb munkának bizonyult a gátépítés, a kubikolás. A kitelepülő nemzedék ódzkodott a nehéz munkától, hiszen éppen a könnyebb élet reményében hagyták el szülőföldjüket. Ráadásul a bukovinai székelység, akiket számukra bántó módon csángóknak neveztek minduntalan, veszekedős és zárt közösségnek volt elkönyvelve, akiknek körében az átlagosnál magasabbnak bizonyult az alkoholizmus. Iszogatás közben állandóan azt énekelték: „Bukovina, mit vétettem, hogy én benned nem élhettem.” (Nagy Sívó Zoltán: Bukovina, mit vétettem?, Forum Könyvkiadó, 1999)
„Itt voltunk, mit tehettünk. Nehéz idők voltak. Mostohább volt Moldáviánál is” – panaszkodtak sokszor jogosan. Mégis, az élet lassacskán beindult a maga új kerékvágásában. Irányított építkezés zajlott a faluban, amelynek során szabályos utcák, fasorok, járdák jöttek létre. Minden faluban a főtéren községháza, később újonnan felépített templom és már a kezdeti években működtetett iskola. A gyakori fizikai nélkülözések ellenére az akkori viszonyok között korszerűen felszerelt meleg iskola, a tanítás jelentette felemelkedésüket és megerősödésüket. De újdonság volt számukra az időközben megalakult népház és a gazdakör is. Összességében véve nélkülöztek, de örültek az ünnepnapoknak, az életeseményeknek: mindig pazarló keresztelőt, esküvőt, tort tartottak. Zárt közösségükben mindig ragaszkodtak hagyományaikhoz, szokásaikhoz, nyelvükhöz és észjárásukhoz.
Harmincöt évet tartott az al-dunai magyarok, székelyek identitásmegőrzés szempontjából felhőtlenebb élete. A nehézségek ellenére mégiscsak bekövetkezett egy Bukovinában lassacskán beszűkülő életterű néptöredék megmentése és felemelkedése az európaiságban Bukovinánál inkább jeleskedő Délvidéken. Ez idő alatt egy új nemzedék nőtt fel, majd bekövetkezett a Monarchia bukása, az első világháború vége. Mire gyökerett eresztettek, és beilleszkedtek a velük együtt élő nemzetiségek körébe, újra kisebbségi sors jutott osztályrészül nekik. Ezúttal nem a román, hanem a szerb nyelvet kellett megtanulniuk, használniuk. Még az iskolában is szerbül tanították a gyermekeket az új ország földrajzára és történelmére, habár a szerbség betelepülése csak a harmincas évek második felében kezdődött, akkor is elsősorban tisztviselők telepedtek le. A fentiek ellenére a két világháború között nagyobb, látványos változások nem következtek be az al-dunai falvak életében. A szerb királyságban ugyanúgy élték független életüket, mint azelőtt, elvégre Vajdaság tartománya a királyság fejlett része volt. Vajdaságban a szerbek aránya csak megközelítette a fele arányt, a többséget különböző nemzetiségek alkották. A magyarok központja lett Torontálvásárhely (Debelyacsa), a románoké Révaújfalu (Banatsko Novo Selo), a németeké Almás (Apfeldorf) és a többi.
A „kicsi magyar világ” három és fél esztendeje is túl rövidnek bizonyult a jelentősebb változáshoz. Hatvan esztendő viszonylagosan kiegyensúlyozott életkörülményeit követően aztán egyszerre „felfordult a világ”. 1944 októberében megpecsételődött a második világháború kimenetele és vele együtt a vesztesek sorsa. A németek, a magyarok és egyéb nemzetiségek ellen elkövetett atricitások, internálások megdöbbentő méreteket öltöttek, miközben a titoista partizán hatalom fokról fokra megtette a magáét a kisebbségeivel, a másként gondolkodókkal szemben. Bár Jugoszlávia a nyitott, a szabad mozgást megengedő kommunizmust képviselte, látszólag lágy diktatórikus rendszerrel, a kisebbségeit legalább úgy felőrölte, mint a kemény diktatúrák. Nagyobb volt ugyan a mozgástér, de az igazságtalanság ellen fellépőket, a rendszernek nem tetsző elvek mellett kiállókat nyomon követte az államhatalom, és szükség esetén lecsapott rájuk. Fokozódott a kivándorlás, a kilencvenes évek délszláv háborúja pedig sokakat menekülésre késztetett. Kedvezőtlen sors jutott hát Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve (székely magyar) népének. És bár igaz, hogy Vajdaságban a formális többnyelvűség jó ideje működő gyakorlat, és az állam nyíltan támogatásáról biztosítja a kisebbségek önszerveződését, ez még korántsem elég. Fontos ragaszkodni a saját identitáshoz, kiállni mellette. Összegzésképpen mégiscsak elmondható, hogy – minden nehézség mellett – a Délvidékre áttelepült bukovinai székelyek zárkózottságuk ellenére, vagy éppen annak köszönhetően, megőrizték kultúrájuk ősiségét, és „megfogyva bár, de törve nem” ragaszkodnak gyökereikhez.
Manapság a legalapvetőbb gond a megmaradás szempontjából maga a kedvezőtlen népesedési helyzet. A születések száma már jó ideje alacsonyabb az elhalálozások számánál, ráadásul nagyon magas lett az elvándorlás. Harmadrészt fokozott a beolvadás, az átlagos többszöröse a vegyes házasságok aránya. A magyar közösségek fogyása a végeken, a szórványban még kirívóbb, mint amúgy. Napjainkban az identitás megőrzését egyre inkább felváltotta az anyagiak hajhászása, és nagyon nehéz kitörni ebből az ördögi körből. Nehéz megőrizni az értékeket, fenntartani az egymásrautaltság érzését, a közösség megtartó erejét. Mégis, tudatosítani kell azt, hogy a megmaradás elsősorban az érintett közösségen múlik. Márpedig a Székelyföldről Bukovinába, majd a Vajdaságba átvitt székely virtusnak szélben és viharban is virulensnek kell maradnia.
Az al-dunai székelyek történetének a megismerése, a velük kialakított kapcsolat, a sorsuk iránti aggódó cselekedet mindazok megerősítését szolgálja, akik tömbben élnek, vagy legalábbis vegyes közegben. Egy konzervált világ lassú átalakulásának, egy zárt közösség megpróbáltatásainak a tanúi lehetnek. Miközben sajátos értékrendjük, szokásaik, humorérzékük, érzületük csodálóivá válhatnak. Velük és általuk mindannyian gazdagabbak vagyunk. Mert amikor székelyekről beszélünk, nemcsak a Székelyföldre, hanem az innen kirajzottak hányatott sorsára is gondolunk. Mindenekelőtt a madéfalvi veszedelmet követően létrehozott öt bukovinai csángó falura, majd az onnan számos vidékre eltelepült sorstársakra. Kiemelten az al-dunai székelyekre, akik hányatott sorsuk ellenére is kitartanak a végeken. Isten áldja őket!
(Folytatjuk)
