Az ablak túloldaláról
Megalázottan jöttem ki a Megyei Közpénzügyi Igazgatóság épületéből. Először csak bosszúsan legyintettem, de hazafele jövet megérett bennem, hogy mégsem hagyom annyiban...
Megalázottan jöttem ki a Megyei Közpénzügyi Igazgatóság épületéből. Először csak bosszúsan legyintettem, de hazafele jövet megérett bennem, hogy mégsem hagyom annyiban...
Már csak azért sem, mert gondolom, sokan fogják felkeresni az igazgatóságot ebben az időszakban, hisz közeledett a 230-as nyomtatvány leadási határideje, ami a munkavállalók adója 2%-a fölötti rendelkezésről szól. Én is ilyen ügyben mentem be a hivatalba a déli órákban, tudniillik felvállaltam egy plebániánál, hogy az összegyűjtött nyomtatványokat leadom a közpénzügynél.
Több leadási lehetőség is van, mi az egyéni meghatalmazást választottuk, ezt találtuk a legegyszerűbbnek az adományozó szemszögéből nézve, hisz manapság mindenkinek drága az ideje, no meg nem is szívesen kérezne el senki a munkahelyéről csak azért, hogy önként beálljon egy sorba a közpénzügynél e nyomtatvány leadása céljából, vagy pedig külön bejöjjön a plebániára, hogy a táblázati meghatalmazáson nevét aláírja.
No de, sajnos, még ezzel a könnyítéssel is alig gyűlt össze, elég vontatottan, pár nyomtatvány.
Én pedig, hogy ne tegyem próbára a sorban állók türelmét, igyekeztem leadni azokat, ahogy gyűltek, rögtön.
Ez alkalommal hármat vittem, de alig nyújtottam az első nyomtatványt, máris jött az ablak túloldaláról a kérdés: hány van?
Érdekes, a két előző alkalommal is ugyanezt a kérdést szegezték nekem, csak éppen a hivatalnokok voltak mások...
Mintha nem lett volna nekik mindegy, hogy munkaidejük alatt egy személytől hány iratot vesznek el. A számítógép úgyis összeszámlálja, gondolom, a napi munkájukat. De hát a kérdést, mint autentikus hivatalnokhoz illik, fel kell tenni, már csak azért is, hogy elöljáróban egy gombócot lenyomjunk az ember torkán.
Tehát, nyújtom a nyomtatványt, a meghatalmazást, az én személyimet eredetiben és egy másolatot róla.
Ezelőtt pár héttel, habár ugyanígy voltam felszerelkezve, mint most, a szolgálatos hivatalnok csak a személyim eredetijét kérte, a másolatot visszaadta, második alkalommal, habár több nyomtatványt adtam le, a személyim egyetlen másolatát csatolta a többi irathoz, most viszont, ahány nyomtatvány volt, annyi másolatot kért a személyi igazolványról.
Pedig nem lenne egyszerűbb kiszűrni azokat, akik esetleg törvényt sértenek, mint hogy százezrektől fölösleges papírokat kérjenek csak azért, hogy duzzasszák a dossziékat, legyen jó sok belőlük, amit aztán tudnak rakosgatni, osztályozni, címkézni, archiválni, port törülni róluk, állásuk szükségességének igazolásaként...
Próbálom mondani neki, harmadik alkalommal vagyok itt a hivatalban, és mindhárom alkalommal más-más volt a rendelkezés... Elmondom, az előző két alkalommal a kolléganői hogy jártak el, mire ő: nem hiszem!
Először azt hittem, nem hallok jól, újból, hangosan megismételtem, amit mondtam. Ő meg szintén megismételte, nem hiszi, amit mondok. Így, szó szerint, szemrebbenés nélkül: NEM HISZI! Ha pedig fellebbezni akarok, menjek a főnökéhez…
Mondatai mellbevágtak. Szégyenemben megszólalni sem tudtam: emberi mivoltomban alázott meg ez a nő, megkérdőjelezte szavaim hitelességét! Nemcsak jogomnak, de kötelességemnek is éreztem, hogy felhívjam a figyelmet erre az esetre, egy látszólag banális, de valójában a mindennapjainkat bizony sokszor megkeserítő államapparátus packázására. Csupán, mert ők az ablak túlsó oldalán ülnek…
Talán megvártam volna főnöknője visszatértét az irodába, de sem az ajtó előtt, sem bennebb lépve, a következő üres irodában egy szék sem volt, amire leülhettem volna.
Ez már számomra sok volt, legyintettem és kijöttem a hivatalból...
Fogarasiné Bereczki Irma
