Az ősmagyar vallás emlékei a Székelyföldön

„Mit tudhatunk ősi vallásunkról ezer évvel a kereszténység erős kézzel való elterjesztése után? A kérdésre két választ is adhatnánk: nagyon sokat, de ugyanakkor majdnem semmit.”

„Mit tudhatunk ősi vallásunkról ezer évvel a kereszténység erős kézzel való elterjesztése után? A kérdésre két választ is adhatnánk: nagyon sokat, de ugyanakkor majdnem semmit.”

„Ha léteztek is írásos forrásai vallásunknak, ezeket táltos papjainkkal együtt elsőként semmisítették meg nagy királyaink, abban a biztos tudatban, hogy nemzetünk csak a kereszténység felvételével maradhat fenn Európa szívében. Írásos források nem maradtak ránk, de az ősvallás milliónyi összerakatlan mozaikképe fennmaradt tárgyi népművészetünk díszítőelemeiben, a gyermekkorunkban hallott mesékben és nagyon sok esetben magukban a keresztény ünnepeinkben is.

Az évezredes hagyományok kitörölhetetlen részévé váltak tudatunknak.”

A fenti sorokat Józsa András legújabb kötetének előszavából idézem. Az ősmagyar vallás emlékei a Székelyföldön című könyve a Firtos Művelődési Egylet gondozásában a Hazanéző könyvek sorozatában látott napvilágot.

A kis könyv merész vállalkozás, hiszen olyan témához nyúl, amelyről „nagyon sokat, de ugyanakkor majdnem semmit” sem tudunk. Olyasmiről ír, amiről mindannyiunknak vannak ilyen-olyan ismereteink, hiszen ezernyi apró cserepét magunk is láttuk már zsenge gyermekkorunkban, de egészként, rendszerként sosem ismerhettük meg.

Táltosok, nap és hold, életfa, égig érő fa, világfa, tündérek, boszorkányok, lidércek, ördögök, garabonciások, turulmadár, csodaszarvas – ugye mind-mind ismerősök? Némelyekről mesélt a nagymama, másokat fába vésve láthattunk a székely kapun vagy a házak homlokzatán. Nem is oly távoli világ ez, hiszen még egy évszázaddal ezelőtt is megszokott dolognak számított a Sóvidék falvaiban is, hogy éjszakánként némely falustársat hátukon meghordoztak a „lüdércek”, s egy-egy öregasszonyról teljes bizonyossággal állították, hogy bűnös praktikákat művel, ergo boszorkány. A rontás és gyógyítás tudományával megvert-megáldott embereket félték és tisztelték az akkoriak. Különösen nagyanyáink, akikben mintha több lett volna a fogékonyság a misztikum iránt, mint férjeikben. Majd minden házba beállított akkoriban éjjeli szállást kérve egy átutazó idegen, akiről azt sejtették, hogy garabonciás, ezért igyekeztek megvendégelni, nehogy viharfakasztó képességét helyben kipróbálja, s jégesővel el ne veresse a határt.

– Mesék, babonák! – szokták elintézni a maiak ezeket a történeteket, s nem is gondolnak arra, hogy mily távoli múlt emlékei őrződtek meg bennük.

Őseink kerek, egész világképpel rendelkeztek. Mai világképünk sem teljesebb. Csak kissé másabbá lett egy évezred alatt.

„A földfelszínt, a mi Világunkat a földrajzi irányok osztják négy részre. Az égboltot, az Égvilágát az egymást követő négy évszak tagolja…

A mi Világunk alatt van a baljós, titokzatos föld alatti világ, az ördögök, az ártó szellemlények, a sötétség birodalma. Ugyanakkor ez a világ a termékeny földet és az életadó vizet is jelenti. Ura a Víz istene, ide tér meg az elmúló élővilág, de itt is telik meg élettel az elvetett mag.

Az Égvilágán, a csillagos égbolton túl is a szellemek birodalma kezdődik. Ura az Ég istene.”

Józsa András könyvében felleltározza azokat az elemeket, amelyek ősi hitvilágunkból megőrződtek, amelyek beépültek keresztény kultúránkba, megmaradtak hagyományainkban, jól ismert díszítő motívumokként ott vannak épületeinken, lakásunkban, akkor is, ha nem tudjuk az eredetüket. Gazdag képanyaggal bizonyítja, hogy itt vannak még körülöttünk, csak fel kell nyitnunk rájuk a szemünket.

Józsa András könyve ilyen szemnyitogató kíván lenni.