Az író és a személyes érintettség

Marosvásárhelyen is népszerű Háy János. Nem csak A Gézagyerek című színművének vásárhelyi sikere, a Tompa Miklós Társulat előadásának egyértelműen kedvező visszhangja igazolja ezt.

Háy János a Nemzeti Színházban rendezett találkozón Fotó: Gáspárik Attila

Marosvásárhelyen is népszerű Háy János. Nem csak A Gézagyerek című színművének vásárhelyi sikere, a Tompa Miklós Társulat előadásának egyértelműen kedvező visszhangja igazolja ezt. Abból is erre következtethetünk, hogy a héten két egymást követő esten is élénk érdeklődés övezte közönségtalálkozóit. Kedden a Nemzeti Színházban, ahol először láthatta drámájának itteni színpadi változatát, előadás után Potozky László kérdéseire válaszolt, szerdán a G-Caféban a Látó Irodalmi Játékok meghívottjaként beszélgetett a házigazda Láng Zsolttal. A szerdai rendezvényen teljesen megtelt a kávézó, nagyon sok fiatal volt kíváncsi a sokoldalú – próza- és drámaíró, költő, képzőművész, könyvkiadó – vendégre. Igazi hangulatos, jó kedélyű találkozónak örülhettek, amelyen az író két rövidebb írását – Jubileumi koncert, Original Láger – is felolvasta. A kötetlenül csapongó, kellőképpen elmélyült és szellemesen szórakoztató párbeszéd során sok mindent megtudhattunk az alkotóról, az élethez, íráshoz, irodalomhoz való viszonyulásáról. Mellékletünkben a másfél órás eszmecsere első felében elhangzottakból ragadunk ki részleteket.

Háy Jánost először arról kérdezte Láng Zsolt, hogy gyűjti-e a műveiről szóló méltatásokat, kritikákat, ír-e naplót, és milyen mértékben szolgál ihletforrásul számára a saját élete.

– Abszolút idegen tőlem mindenfajta dokumentáció. Nem gyűjtök magamról semmit, és nem írok naplót. Van egy füzetem, amibe néha beírok ezt-azt. Itt van például az elején a havi költségvetésem, ha továbblapozunk, egy drámarészlet, vannak benne rajzok, bejegyzések, ez az én egyetlen „naplóm”. Amin már túlléptem közben, amit esetleg megírtam, azt át szoktam húzni egy tollal, nehogy elfelejtsem, és szégyenszemre újraírjam…Mennyire dolgozom a saját életemből? Nyilván mindannyian abból az anyagból dolgozunk, amink van. Ez részben az életünk és természtesen minden más élet, ami körülöttünk van. Az író egy kukucskáló, leskelődő, voyeur figura, az életből gyűjti az anyagot, a tapasztalatokat, a történéseket, a sorsokat, és ami abból megragadja, azt esetleg megpróbálja valamifajta irodalmi művé kiteljesíteni. De nagyon fontos, hogy a műbe szánt tapasztalati anyagoknak, a megírandó figuráknak a belső lényegét önmagadban is meg kell találnod. Példázzuk a dolgot Dosztojevszkij két alakjával, Miskinnel és a Sztavroginnal. Az egyik jó, a másik rossz. Az írónak mindkettőt ugyanúgy a saját lelkéből kellett kikevernie, a jót is s a rosszat is. És azt hiszem, írásainkban akkor tud hitelesen megszólalni egy figura, akkor tud hiteles lenni egy történet, hogyha mögötte van az a mély, személyes érintettség, ami te vagy… Az az igazság, hogy érzelmi érintettség nélkül nem lehet egy sort se leírni. Ha érzelmileg nem vagy százszázalékig rajta a szövegen, az csak mondatok és szavak egyvelege lesz. Amikor írsz, valamilyen szenvedély kell hogy legyen benned, legalább annak a szenvedélye, hogy megtudd, mi fog történni ezekkel a figurákkal, mi fog történni ezzel a valósággal, mi történik majd ezzel a nyelvvel. Amikor belevágtam a drámaírásba, és rátaláltam egyfajta nyelvezetre, ami például mint A Gézagyerekben, kicsit hasonlít az utca nyelvéhez, hirtelenjében ez kezdett izgatni. Nem az a történet, amit megírok, hanem az a nyelv, ami másként kezdte mutatni a világot. És ha elkezdtem ízlelgetni, ha egy Kant-mondatot megfogalmaztam, vagy egy Kirkegaardot, ez a nyelv egészen jól szólt, egészen igaz volt, egészen őszinte, földízű. És ez a nyelv a szenvedélyemmé vált, lenyűgözött, hogyan tudja kinyitni a világ kapuit. Ugyanakkor az is fontos dolog, hogy az irodalmi mű nem egy intellektuális konstrukció. Az intellektus a világ érzékelésének csak egy sávja. Az irodalmi mű akkor tud hatni, akkor tudja a világot ténylegesen megjeleníteni, hogyha minden érzék/elés/ünkre képes hatni. Egyszerre vizuális, plasztikus, szaga van, íze van, és valami olyasmit tud a világról elmondani, amit az agyunk egymaga nem képes befogadni, nem képes hozni… Minden műnek van valamilyen személyes érintettsége. A Dzsigerdilen regényem a török korban játszódik, noha eredetileg nem akartam abba a korba helyezni. De másként alakult. Kiskoromban felpofozott a matektanár, szerintem igazságtalanul. És ez a tanár egyszer eljött hozzánk, én meg állatian megrémültem. Azt hittem, azért jön, hogy elmondja apámnak, milyen rossz vagyok matekből. Apám számára a tantárgyak közül csak a matematika létezett, a többiről azt gondolta, csak azért vannak a tantervben, hogy ne kelljen túl korán hazajönnünk. Apám különben termelőszövetkezeti elnök volt. Már el is képzeltem, micsoda megtorlás következik a dologból. De nem ez történt, apám bejött, nem szólt egy szót se, némán lefeküdt aludni. És ez így ment napról napra, én pedig azt hittem, hogy az apám kigondolta számomra ezt a lelki kínzást, halasztja, nyújtja a büntetés kiszabását. Aztán egy másik alkalommal is eljött a matektanár, apám akkor se reagált. Később anyám megkérdezte tőle, mit akart a tanár. Azt válaszolta, hogy megint ugyanazt. Tudni kell, hogy nálunk nem volt olyan parádés társalgás, mint ahogy a néprajzosok gondolják, hosszú történetekkel, mesélésekkel a fonóban meg miegymás. Apám egy időn túl annyit még kinyögött, hogy megint nem tudott traktort kölcsönözni neki. Így derült ki, hogy a tanárnak esze ágában se volt engem elárulni, neki a traktor kellett. De bennem mély nyomot hagyott, hogy megalázott, és mielőtt a Dzsigerdilenbe kezdtem volna, még nem a török kori történetre gondoltam, hanem a tanárról szóló történetre és arra a feszültségre, amit én miatta átéltem. Aztán még más olyan érdekesség is kapcsolódott hozzá, ami elindíthatja egy író fantáziáját, mégis másképp alakultak a dolgok. Mindenesetre valamilyen személyes érintettség mindig van az íróban, még ha az közvetlenül nem is kapcsolódik a műhöz. Szükség van az érzelemre, ami valamilyen módon a művet táplálja.