Átváltozások – „valóságtól az absztrakcióig és időnként vissza”

László Ákos művészetének egyik jellegzetes folyamatát ragadta meg a színes katalógusból jelzésértékkel címbe emelt gondolattöredék.

László Ákos: Hommage a József Attila

László Ákos művészetének egyik jellegzetes folyamatát ragadta meg a színes katalógusból jelzésértékkel címbe emelt gondolattöredék. Világunk művészi tükrözésének tömörített jellemzésére kiállítótársa, Vincze László munkásságához kapcsolva is idézhetnénk ugyanilyen tömör értékelő vélekedést, amely a grafikus alkotásának lényegét tekintve nem sokban térne el a fentitől. Pedig egymástól sokban különböző, művészetükben markánsan más-más karakterű alkotókról beszélünk.

A nagyra becsült debreceni grafikusközösség, a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének elismert tagjai mindketten, olyan sokoldalú művészek, akik már számtalanszor vállalták az egyéni és a csoportos megmérettetést, de így társulva, Erdélyben, ahonnan hosszú ideje áttelepültek az anyaországba, eddig még nem állítottak ki. Sőt, László Ákos most találkozhatott először a marosvásárhelyi közönséggel a Bernády Házban. De bizonyára nem bánta meg, hogy vállalkozott erre a tárlatra, érezhette, tapasztalhatta, hogy művei itt is ugyanolyan mélyen elgondolkoztatják a művészetkedvelőket, mint mindenütt, ahol a nézők teljes nyitottsággal hajlandóak ráhangolódni rajzaira, metszeteire, ugyanolyan érzelmeket, reakciókat váltanak ki a szemlélőkből, mint a cívis városban és mindenfelé a nagyvilágban, amerre humanizmussal telített, üzenetgazdag munkáival megfordult. Tudjuk, László Ákos Debrecen egyik közkedvelt, emblematikus alakja, akinek ez a szép település úgy vált bevallott szerelmévé, hogy közben élete más meghatározó jelentőségű városai, Nagyvárad és Kolozsvár iránt is megőrizte tiszta érzelmeit, bensőséges viszonyulását. Ez a mostani kiállításon is csalhatatlanul kiderül. A hosszabb időszakot átölelő válogatás igyekszik ebből is, abból is adni egy keveset, szellemi vonzalmaiból is természetesen, azokból a grafikai lapokból, amelyek meggyőzően tanúsítják, mik és kik hatottak rá az eltelt évtizedekben. Emberi, művészi nagyságok, halhatatlan zsenik és kevéssé ismert, drámai életű, példázatra alkalmas „hősök”, és költők mindenekfelett. Költő maga is, a grafika megszállott lírikusa, aki úgy vágyik meghódítani a mindenséget, hogy önmaga határait is egyre szabadabban tágítja. És a képet, a rajzot gyakran kézírásos versrészletekkel is feldúsítja. Ez hangulati többletet is nyújt a megszólított szemlélőnek. A művész nem titkolja nosztalgiáit, mostanság visszatekintést, összegezést kiprovokálva, a múló idő is minduntalan eszébe ötlik, s nem idegen tőle a rezignáció. Ars poeticája, kedvenc költőinek meg-megszólaltatott versrészletei erről is árulkodnak. „Mára, hogy útjaim végét elértem, a remény már a múlté, egyedül az alkotás nagy illúziója maradt. Több mint fél évszázados »művészi« pályám végén úgy hiszem, hogy készítettem néhány olyan rajzot, amelyik most, hogy „művem iszonyú viaskodásba kezdett az idővel”, talán mégis túlél egy-két-kilenc évtizeddel...” – vallja. Reményeit bizonyára a Bolyaiak városának nézőközönsége is megerősíti. De azokkal a lírai sorokkal is azonosulni tud, amelyeket Marosvásárhely nagy költőjétől, Székely Jánostól idéz előszeretettel László Ákos: „Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagok,/ S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok./ Pedig eltűnik majd belőlem a szem (s vele a látomás),/ Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más.”

A fiatalabb alkotótárs, Vincze László „látomásaival” gyakrabban találkozhatunk. Akárha el se ment volna Marosvásárhelyről. Ha itthon lakna, sem állíthatná ki gyakrabban munkáit. Most is megismerkedhettünk a legfrissebb tusrajzai közül jó párral. Nála még érthetően kevesebb a nosztalgia, és bőven csapong a derű, az irónia. Humora továbbra is megmosolyogtat, de ismételten rá is döbbent valamennyiünket, mennyire esendőek vagyunk. Szépség és rútság, angyali és ördögi, szárnyaló és földhözragadt, harcias és békéltető... olyan fogalompárok, amelyek térben és időben, régvolt korokba visszanézve, jövőt kémlelő maisággal, groteszk leképezéssel, könnyedén lebegve öltenek testet grafikáin, melyeknek mítoszteremtő erejét tárlatai kapcsán minden alkalommal hangsúlyoztuk, és ezúttal is megtesszük. De még valamit kiemelünk, éppen László Ákos sugallatára, hiszen az Vincze László művészetét is találóan jellemzi. Hamvas Béla A kínai tusrajz című kisesszéjéből idézünk: „Szerencsés pillanatomban egyszer nem a feketéből indultam el a fehér, hanem a fehérből a fekete felé. Ez volt az a pillanat, amikor a kínai tusrajzot megértettem. Ugyanakkor megértettem azt is, hogy bár a fehér van „kívül”, a fehér a „környezet”, a „tér” – mégis tulajdonképpen ez az, ami belül van, és ez a tartalom és a személy és az idő. Mindez azon múlott, hogy nem az érzékileg tapasztalható feketéből néztem a fehérbe, hanem a meghatározhatatlan fehérből a feketébe... Nem a tárgyba helyezkedtem, hanem a formáló erőbe, nem az objektumba, hanem a szubjektumba. Nem a reálisba, hanem a mágikusba.” Alighanem így kell szemlélnünk Vincze képeit, sajátos mágiáját is. De külön elmélyedhetünk fekete vonalai, foltjai látszólag véletlenszerű szövevényében is, négyzetcentiről négyzetcentire különös mikrovilágokat is felfedezhetünk ekképpen „angyali üzeneteiben”. Erről egyszer érdemes lenne hosszasabban is elmerengeni, elfilozofálgatni.