Csütörtöki kimenő
Pár napig távol voltunk a szeretett várostól. Vakációztunk a szomszédban. Két éve nem jártunk Magyarországon, aminek részben a Covid, részben a repülőtársaság az oka. Csak átrepültünk fölötte. Nincsnek ott rokonaink – az erdélyiek nagy többségével szemben – se távoliak, se közeliek, csupán barátaink, ismerőseink.
Ezért aztán szállodában laktunk, amit Budapesten például arabok működtettek a Hunyadi téren. Szép régi szecessziós épület legfelső, VI. emeletén helyezkednek el a tetőtérből kialakított szobák. Tiszták, kényelmesek, ám elképzelheted, mily melegek tavasztól késő őszig, hiszen a tetőt elönti az égi hősugárzó heve, mely leszivárog a szobákba. A reggeli bőséges, változatos. A vendégek – húsvétra való tekintettel – változatos előfordulásúak, hangos németek, beszédes angolok vagy amerikaiak, kínaiak, japánok és persze a menekülthullám szerencsésebbjei, akik megengedhetik maguknak, hogy szállodában időzzenek, míg továbbállnak valamerre Nyugaton.
Ja, megérkezésünkkor egy másik szállodában vettünk ki szobát, ez pedig pontosan a Blaha Lujza (pesties régebbi kiszólásban a Balhé Lujza) térre nézett. Pontosan az egykori Éjjel-nappal közért fölött volt, a Rákóczi út és a körút sarkán. Most Lidli. Nagypénteken elképzelhetetlenül sokan rohantak el még egy utolsó hatalmasat bevásárolni, mit sem törődve az örök magyar sápítozással: minden drágul, minden aranyárban. Különben az üzletek zárva voltak, csupán Pécsett találtunk egy nyitva tartó könyvesboltot és antikváriumot, ahol a tulajdonos a legrosszabb kereskedőfajtából vétetett. Az üzlet ajtajában állt és telózott, miközben percenként rászólt a vevőkre, hogy ne fogdossák, ne nézegessék a könyvet. Pólóján a „Mindenki hülye” felirattal. Fordítva is igaz.
Aztán eltűntek. Mármint a bennszülöttek. Elmentek wellnessbe, vidékre, nyaralókba, otthon ettek-ittak, családi nagyebédek és a grand-vacsorák fáradalmait pihenték ki teraszokon és a sörözőkben, néhányan a kultusz helyeit is felkeresték az illendőség kedvéért. De úgy általában a pécsi és pesti utcákon, parkokban, padokon, tereken, míg az ember a gyalogátkelőhelyeken várakozik a megváltó zöldre, alig hallani magyar szót. Annál több ukránt. Ott vannak, várakoznak, izgulnak, félnek, a gyermekek figyelmét próbálják elterelni a háborúról, a nagyszülők vagy apák, nagyobb testvérek szenvedéseiről. Idegenül forgolódnak, némán maguk elé nézve utaznak a villamoson, vagy a padról szemlélik az őshonos magyar galambokat, és irigylik őket. Elhozták a kutyát, sétáltatják, mintha ez lenne a világ rendje, a kutyák megkövetelik jogukat a kimenőhöz. Nem tudnak csak ukránul és oroszul. A többi világnyelv megismerése nem volt fontos csupán egy szűk szakmai rétegnek, amely az angollal kapcsolódott a nagyvilág kihívásaihoz. Az a néhány magyar szó, ami éppen szükséges az átmeneti időhöz – amíg a háború véget ér (?!!) – már rendelkezésükre áll. A társadalmi szolidaritás még szépen működik.
Ámbátor a másik oldalon, főleg a kommentekben és a primitív közbeszédben felejtős az orosz-/szovjetellenesség. Sőt olyan önvédelmi dumák is polgárjogot nyernek a szubkultúrában, hogy 1956-ban nem is az oroszok voltak azok, akik elfojtották a magyar forradalmat, hanem az ukrán katonákat küldték Budapest ellen. És persze a történelmi kultúra hiánya szerint Magyarországot a II. ukrán front hódította fel/le 1945-ben, holott ha valami nem számított Sztálinnak, az éppen a nemzetiség volt a Vörös Hadseregben, nem állított össze tiszta etnikumú századokat, pláne egy egész arcvonalat nem bízott volna reájuk. Különben is az ukránok között erős volt a szimpátia – az orosz elnyomás ellenében – az ellenséggel.
Ha a háború hosszan elhúzódik, és a menekültek sorai többesülnek, akkor Európa több fejlett és közepesen fejlett befogadó országában megoldódni látszik a munkaerő kérdése. Fiatal, jóval képzettebb emberek kényszerülnek munkaviszonyba lépni, remélhetően megtanulják a hely nyelvét elfogadható szinten, országuk, már ami marad, az EU tagja lehet, képzettségüket otthonról hozzák... és akkor sokkal inkább alkalmaznak a munkaadók ukrajnai menekülteket, mint közel-keletieket vagy afrikaiakat. Nem építenek mecseteket, nem burkolják magukat tetőtől talpig iszlámba, nem akarnak elkülönülni képzelt/agresszív vallási ideológiák mentén.
Erre még Soros sem számított, valljuk be.
