Csütörtöki kimenő
Az az érzésem, hogy a város nem vette túlságosan szívére távozását. Nem, nem jól mondom, talán a hosszú, forró nyár tehette, hogy észrevétlen maradt a halála. Pedig, ha valaki ennyire szerette, élvezte, kényeztette ezt az erdélyi várost, az sokkal több részvétet, búcsúztatót, jó szót érdemelt volna. Valamit, ami emlékezetét, tehetségét, mesélőkedvét, különös, fanyar szójátékait, ittvoltát, írói jelenlétét folytonossá végteleníti.
Észrevétlen hátrált ki. Hallgatott el. Megkeseredett volna az örök játékos?
Barátom volt. Sokunk barátja, társa, cimborája. Csodáltuk. Titokban vagy nyíltan. Vágytunk történeteire. Csillogó fantáziája lenyűgözött. Hangja, mint a legjobb színészeké, pontosan adagolt, kimódolt, kiérlelt és emlékezetes volt. Remélhetőleg őrzi néhány tekercs film és hangfelvétel a rádió és a tévé aranyszalagtárában. Sikeres író volt: könyvei nagyobbára és rövid távon gyorsan elkeltek. Divat volt róla beszélni. Könyveiből, főleg a legelsőkből, és verseiből idézni.
A legnagyobbak barátságával dicsekedhetett. Dicsekedett is. Nagyon fiatalon, midőn mások az első próbálkozásaikba buktak bele vagy hagyták abba az irodalom művelését, ő már sikeres, díjazott kötettel rukkolt elő. Napjai dehogyis voltak végesek. Távlatokat nyitott neki a csodálat és a rajongás, ami körülvette olvasói, barátai és barátnői táborában. Tábort tudott teremteni maga körül, ami keveseknek sikerült nemzedékében. Tartozott a Forráshoz, meg a Megyei Tükörhöz (Sepsiszentgyörgyön a Sugás vendéglőt, hol az írók és újdondászok nem minden kockázat nélkül tanyáztak, csak Besugásnak nevezte, ott iddogáltak a zsenik, és közben ecetes finnugorkát fogyasztottak.) A tévéhez és a filmhez hosszabb szerelem fűzte. Midőn mások, én, megkínlódtunk egy-egy tévéalkotmány kivitelezésével, ő könnyed elegánciával hozta Bodor úrnak a remekbe szabott interjúkat. Kós Károly, Kemény János megnyíltak előtte, hiszen bizalmukat kinyerte az utókor javára, épülésére.
Engem szerencsésen beszélt le „költészetem” terméketlen habzásáról. A próza felé fordított. A Gaál Gábor kör parkett-táncosa, bonvivánja volt.
Mindenféle helyzetben tanúja voltam élete egy-egy mozzanatának: író-olvasó találkozókon, könyveinek bemutatásánál szinte szóhoz sem lehetett jutni mellette, akiket nem szeretett, azokkal szemben kimutatta haragját, megvetését, otthagyott csapot, lapot, közönséget, akik pedig éppenséggel rá voltak kíváncsiak, megvédte Sütő Andrást, holott mások csak anekdotákkal akarták élettörténetét színesíteni; ott voltam, amikor első házassága még virágkorát élte, aztán egy kudarcos szilveszterestén elrohant otthonról kétségbeesetten, mert szakításuk véglegessé vált. Utaztam vele egy gépkocsiban, és mindenhez volt néhány története, elmélete. Szerinte például a Keresztúr nevű helységek a római castrum (tábor) szó magyarosított túléleményei. Nyelvészkedő hajlamánál csak humoros önbecsülése volt erősebb. Emlékszem, valamelyik barátunk kisfiának arra a kérdésére, hogy te, Ata bácsi, híres író vagy? Azt válaszolta, bizony az vagyok, egy város viseli a nevemet. Nem Vásárhely, hanem Alma Ata.
Olykor bejött a könyvtárba. Váratlanul, bejelentés nélkül. Hisz közterületre lépett. Egyszer az MTV irodalmi szerkesztőjeként jött vissza Vásárhelyre, és betoppant azon a téli délórán, midőn a filmesek ebédszünetet tartottak. Nekivetette hátát a szürke kályhának, és mesélt, mondott, sztorizott, elméleteit fejtegette nagy cirkalommal. Jövendő írásainak alapötletével sem fukarkodott. Mi persze olykor-olykor megpróbáltuk kérdésekkel még fokozni az élvezetet. Nem zavartatta magát. Mondandója szinte mindig nyomdakész volt. És a könyvtáros roppant sajnálatára a hallottakat nem lehet polcra rakni, ellátni jelzettel és kikölcsönözni az arra érdemes fogyasztónak.
Furcsa ember volt. Két helyen érezte igazán jól magát: Vásárhelyen és Bukarestben. Mégsem volt maradása. Futása örök titok marad.
A minap aztán Vári Ata belépett a Súrlott Grádicsba, s még egyszer szétnézett a küszöbről a forgalmas, poros, már semmire sem emlékeztető Klastrom utcában. Átsietett az emlékek szobáján, Ady egy estét töltött itt, természetesen V. A. kedvéért: meglehet, még felhajtott egy pohárkával menet közben abból a pálinkából, amit III. Békai, a temetőőr főzött a múlt ősszel, majd felnyitotta a Súrlott Grádics udvarán a titkos lappancsot, amely azt az alagutat rejti, ami városunkat Japánnal köti össze. Odalent már várta a középkori villamos. A kezelőszemélyzet biztosította Atát, hogy minden a legnagyobb rendben, a szerelvény működik. És ő megkezdte utazását, amelynek végcélja nem biztos, hogy Japán lesz. Lehet, hogy útközben meggondolja magát, és kiszáll annál a városnál, amely a nevét viseli.
Hiányozni fogsz, Ata!
