Ártalmas nyilvánosság

Természetesen nem én fogom felfedezni, hogy a minden korábbinál jobban elhatalmasodott szemléletbeli zűrzavaron lehet-e és hogyan tovább jutni. Azaz, nyugodtabb mederbe terelni a fejleményeket, ahol nem az indulatok, érzelmek „mérlegelnek”, hanem az értelem jut szóhoz. Messze vagyunk ettől! Én legfeljebb a lehetséges „diagnózishoz” sorolhatok néhányat a magam gyűjtötte tünetekből.

Nos, nézelődőben mindjárt az szembetűnő, hogy a változó hévvel zajló kormányellenes, majd most az elnökellenes, „spontánnak” nevezett tüntetéshullámot következetesen az esti órákra időzítik az ebben vagy abban érdekeltek. Árulkodó tünet. Gondolhatunk arra, hogy azért teszik, mert a felek, „bölcsen” hagyni akarják dolgozni a kormányt meg az elnököt. NORMÁLISÉKNÁL azonban, mint köztudott, minden tüntetés napvilágnál zajlik, mert az elégedetlenkedők célja az érdek-érvényesítés. Az esti tüntetéseknél ilyen nincs, amiből logikusan következik, hogy ami a tereken történik, performanszostól meg handabandázástól függetlenül, jól kitalált figyelemelterelés. A megtévesztés, eléggé köztudott, ősidőktől fogva a „harcászat” legkifinomultabb eszköze. Vegyük észre, még a hírtelevízókban igen hevesnek látszó esti vitaműsorok „hátterében” is folyamatosan a tüntetésekről közvetített képsorok futnak. Átlátszó a trükk, tévútra visz, ha a kelleténél jobban beleéljük magunkat. A szembenállók érdekérvényesítési kísérletei valójában egészen más tereken zajlanak. Nem fogok tévedni, ha azt mondom, hogy például a Bukarest – Brüsszel – Washington „tengelyen” (olykor más fővárosok közbeiktatásával) meglehetősen sűrű ezekben a napokban a jobbára diszkrét információs forgalom. Ezt a szövevényt felfejteni meglehetősen körülményes próbálkozás lenne. Így, tisztább kilátásra várva, megmaradok annál, ami itthon látható/érzékelhető.

Van tehát a kormány s a parlament, szemben az államelnök oldalán azonosítható, mára már közismertté vált párt- és intézményi háttérrel. Ha minősíteni akarom a „feleket”, akkor az utóbbiakról azt mondhatom, hogy olyan gyülekezetet sikerült Klaus Johannisnak összetákolnia, amely a rosszat sem tudja jól csinálni. Itt van mindjárt az elhíresült elnöki szlogen, a „pas cu pas”, amit jószerivel meg is lehetne tanulni, hiszen a minden jó irányú igyekezetben kívánatos módszerességet jelenti. De hogyan „általánosítsuk”, ha azt látjuk, hogy valaki minden lépésével a saját lábába botlik, ami, eltekintve a szándékoktól, a mai zűrzavar egyik jól kitapintható forrása. Vagy mit kezdhetünk a „partidul meu” minapi bizalmatlansági indítványával, amelynek valamelyik tökkelütött azt a címet adta, hogy „Ne emeljétek törvényerőre a lopást Romániában”. A PNL vezetői ideiglenességük tudatában sem képesek emlékezni arra, hogy alig több mint egy éve még egy ágyban feküdtek azokkal, akiket ma kertelés nélkül letolvajoznak. Meglehet, tényleg lopnak, de miből gondolják, hogy mi elfelejtettük a frigyet? Vagy ők is olyanok, mint a DNA-nak bedolgozó feljelentők, akik megrendelésre vallanak, amivel megússzák a büntetést, s a korábban szerzett hasznot is megtarthatják...?

A másik oldalon a kormány, amely a jót sem képes egyértelműen jól csinálni, a közvéleménynek meggyőzően „eladni” pedig még kevésbé. Így aztán az adok-kapok eredményessége is vitatható. Ebből annyit hoznék most szóba, hogy a korábbi elnöki offenzíva lefulladni látszik (alkotmánybírósági döntések, a még mindig a Codruţa Kövesi vezette DNA melléfogásai, a kétségtelenül elkövetett hibák/visszaélések beismerése helyett stb.). A nemzetközi „járatok” forgalma is kezd kissé átszíneződni a parlamenti választások nyertesei javára. Pillanatnyilag a patthelyzet mondható megalapozottnak. A végkifejlet, ha egyáltalán lehet ezt mondani a politikára vonatkoztatva, még odébb van.

Ami engem pillanatnyilag igazán foglalkoztat, az nem a figyelemelterelés maga, hanem annak egyértelmű kártevése. Aligha cáfolható, hogy a társadalom mai, amúgy is súlyos megosztottságát mélyítik tovább, szítják a gyűlöletet azzal, amit estéről estére lelkes ostobasággal elkövetnek. A közélet véleményformálói pedig társtettesként, felelőtlen kibicekként heccelik az embereket, azt a hitet terjesztve, hogy jelenlétük, akaratuk fontos mindabban, ami ma történik a tereken és azokon kívül. A legpiszkosabbak ebben a társaságban azok, akik a tudatos zavarkeltéssel sütögetik a maguk számára éppen elérhetőnek látszó pecsenyéjüket. Ők a háttérben meghúzódó „szervezők” jól fizetett szövetségesei. Mindenre kaphatók és semmi sem drága nekik! Ellenük is lehetne tüntetni, mondjuk azzal a jelszóval, hogy „Lelkiismeretlenek, hátrább az agarakkal”…

De cinkosok az ártalmas nyilvánosság megteremtésében a vélemény nélküli véleménymondók. Őket nevezem én a közélet „egyfelől-másfelől” embereinek, akiknek az írott vagy íratlan „közreműködése” a legnaivabbak közül szedi az áldozatokat – akik tisztán szeretnének látni, de éppen ettől távolítják el őket a csűrés-csavarás szóban forgó „mesterei”. S annál inkább, minél jobban forgatják a szót. Őket sem tudom díjazni. Tehetségükből bőven telne a közhasznot jobban szolgáló egyenes beszédre, s a „se hús, se hal” állapotból kilépve, feltételezem, a lelkiismeretük is nyugodtabb lenne. S ha már az egyértelműséget kérem számon másokon, magam sem tetszeleghetek itt semleges szemlélődőként. Van véleményem. Például? Rövidre fogva: nincs az a körülmény, amelyben a Johannist imádók (népes magyar sereglettel!) táborában köthetnék ki. Az elnök nálam szerzett elévülhetetlen „érdeme”: Strasbourgban nemrégiben üléspontjához méltatlan álláspontját hallhattuk a kisebbségi jogok helyzetéről Romániában… De meglehetősen gyakorlatias okból is „hajthatatlan” vagyok: számomra ugyanis minden probléma, helyzet olyan, mint a keresztutak, választás elé állítanak. Én pedig, újra csak röviden, arra a „járműre” szállok fel, amely a szerintem kívánatos irányba tart – addig ameddig, s függetlenül a „sofőr” viselt dolgaitól. Ennyi az elkötelezettségem. Amely, sajnos, még a valamikori legerősebb kötődésből is a „legkisebb rossz” állapotára fogyatkozott. Nem én tehetek róla…