Árnyalt és demokratizált kiadótörténet

A címbe foglalt szószerkezet második jelzője (demokratizált) meglehetősen szokatlan bármiféle intézménytörténet mellett, viszont frappánsan írja le Bartha Katalin Ágnes interjúkötetét (Egy nemzetiségi könyvkiadó a diktatúra évtizedeiben /1969—1989/. Polis Könyvkiadó – Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2020), amely a rendszerváltás előtti Kriterion Könyvkiadó 17 munkatársával folytatott beszélgetésekből, valamint az ezeket bevezető tanulmányból áll össze. Mint ahogy a szerző – irodalom- és színháztörténész, az EMKE – Szabédi Emlékház filológus kutatója volt, jelenleg a BBTE Színház és Film Karán tanít – a Transindex portálnak adott interjújában is kifejti (egyébként itt jellemzi a címben idézett szavakkal a könyv anyagát), a kérdéseire adott válaszokban „nem az intézetigazgató, Domokos Géza perspektívája érvényesül, nem különféle dokumentumokból rajzolódik ki egy kép, hanem sokféle, sokoldalú, személyes, szubjektív vonatkozásból válik láthatóvá az intézmény belső működése. Így sok olyan lényeges elem jön szóba, ami kevésbé volt tematizálva”.

A bevezető tanulmány szerint az 50 éve, 1969-ben nemzetiségi könyvkiadóként létrehozott Kriterionnak összesen 81 alkalmazottja volt, ezek közül tehát 17-et szólaltat meg Bartha Katalin Ágnes, többek között Dávid Gyulát, H. Szabó Gyulát, Szabó Zsoltot, Szilágyi N. Sándort és Egyed Pétert. Az említett tanulmányban az interjúk alapján vázolja fel a rendszerváltás előtti Kriterion Könyvkiadó történetét. A hagyományos iskolán nevelkedett kutatók talán előítéletekkel fogadják majd az oral history felhasználását, de a tanulmány módszeressége bizonyára eloszlatja a kételyeiket. Annál is inkább, mert a bevezetőből és az interjúkból is kiderül: a kor sajátosságainál fogva a visszaemlékezéseken túl kevés forrás áll a kutató rendelkezésére. „Utasításos rendszer volt, ezért a kutató nem is fogja megtalálni ennek a leírt változatát” – mondja valamiről H. Szabó Gyula a 102. oldalon. Vagy ahogy Demény Péter a Látóban közölt recenziójában indokolja Bartha Katalin Ágnes kutatási módszerét: „ez a nemzedék minden könyvkultúrája dacára olykor jobban bízott az oralitásban – az kevésbé volt ellene fordítható”. (Újjászületik egy intézmény. Látó, 2020. május) Az említett Transindex-interjúban Bartha Katalin Ágnes amellett foglal állást, hogy az oral history források mellett fel kell térképezni az archívumoknak a Kriterionra vonatkozó anyagát – sajnos, a bukaresti szerkesztőség irattára ma már nincs meg.

Bár Bartha Katalin Ágnes valamennyi interjúalany számára feltett kérdései erre nem térnek ki, a mellékesen kibontakozó részletekből bizonyossá válik a kiadótörténet iránt érdeklődő számára, hogy Domokos Géza rendkívül modern kiadói struktúrát épített és tervezett szisztematikusan. Elena Diatcu (Schmidt Helénke), a kiadónak az évek során változatos munkaköröket betöltő munkatársa 1974-ben beiratkozik a nemzetközi kapcsolatok szakra, és ebben Domokos támogatja, mert látja, hogy külkereskedelmi menedzser lehet belőle. A Kriterionnak ugyanis exporttevékenysége is volt. A Dávid Gyula-interjúból tudjuk, hogy az első esztendőkben készültek igényesebb nyomdai kivitelezésű példányok pl. a Lektúra-kötetek sorában, ezeket valutáért meg lehetett rendelni. Ebben a sorozatban ugyanis olyan címek is megjelentek (mint az Elfújta a szél), amelyeket Magyarországon tilos volt kiadni, ezeket aztán tízesével-húszasával vitték ki a turisták, és árulták az antikváriumokban.

Bartha Katalin Ágnes interjúkötetének erénye, hogy az átlagolvasó számára bizonyára száraz intézménytörténetet a fentihez hasonló kuriózumok és anekdoták színesítik. Megtudhatjuk többek között, hogy a könyvek olümposzi szférái sem voltak mentesek a szocialista lopás megnyilvánulásaitól: egyes nyomdászok „jóvoltából” a már említett Lektúra-kötetek egy részét hamarabb meg lehetett vásárolni a kolozsvári ószeren, mint a könyvesboltokban.

Ha már a pénzügyeknél tartunk, az interjúkból felbecsülhetetlen információkat horgászhatunk ki egy kiadó működéséről a szocialista tervgazdaság keretein belül. Ezekre a részletekre a hagyományos történetírás által előnyben részesített dokumentumokból csupán töredezetten derülne fény, itt azonban organikusan láthatjuk, gazdaságilag és szervezésileg hogyan is működött az intézmény (l. például Elena Diatcu/Schmidt Helénke már említett visszaemlékezéseit). Ez kifejezett érdeme Bartha Katalin Ágnesnek a kötet alapjául szolgáló kutatásban: hogy nemcsak a (magyar) irodalmi életben, esetleg a művelődés-oktatás egyéb területén „sztárnak” számító nagy neveket kérdezi meg, hanem a kiadó más nemzetiségű munkatársait és a műszaki, valamint az adminisztratív személyzet tagjait is. A kutató nagyvonalú érdeklődése meghálálja magát a kiadói tevékenység legtágabb területére vonatkozó, már említett értékes adatokban.

Nem kevésbé lehetnek érdekesek az átlagolvasó számára is azok a sokoldalú szempontok, amelyekre írásom bevezetőjében utaltam, és amelyek nemegyszer izgalmasan különböznek a romániai magyar kultúrában megszokott megközelítésektől. Ilyen például Gabriel Gafiţa visszaemlékezése. Ő szerkesztette annak idején a Kriterion román nyelvű kiadványait, melyeket – kevés kivételtől eltekintve – magyar és egyéb nemzetiségű szerzőktől fordítottak le. Mint említettem, Bartha Katalin Ágnes (feltehetően egy előzetesen összeállított kérdőív alapján) valamennyi interjúalanyának ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, melyektől csak akkor tér el, ha a beszélgetés fonala távolabb vezet. Ezáltal érdekes összevetésekre ad alkalmat ugyanazon aspektusok és események más-más értelmezése között, sőt, ha kilépünk a magyar szerkesztőség paradigmájából, örök és eddig jórészt megválaszolatlan kérdésekre kaphatunk választ: Hogyan látnak bennünket, magyarokat, hogyan látták a Kriteriont a románok és egyéb romániai nemzetiségek (hiszen Gafiţán kívül a szerb Steva Lepoievet, Gundhardt Máriát, Franz Hodjakot és Elena Diatcut, Octavia Nedelcut is faggatja a kutató-szerző), és hogyan értékeli Domokos Gézát egy olyan összetett, de mindenképpen nagy formátumúnak nevezhető személyiség, mint Gafiţa? 

A Gafiţa-interjú kapcsán még kitérnék a kötet egy fontos jellemzőjére: mint az alcím végén feltüntetett időintervallum is tételesen jelzi (1969–1989), Bartha Katalin Ágnes a rendszerváltás előtti Kriterion Könyvkiadóval kíván foglalkozni. A beszélgetések viszont időnként elkerülhetetlenül előreutalnak a rendszerváltás utáni kiadótörténeti eseményekre (többek között Gafiţa értékeli ezeket pár mondat erejéig). Nyilván a recenzens is errefelé szőné tovább a mondanivalóját: Bartha Katalin Ágnes kötete mind a gazdag könyvészet (a címek egy része a tanulmány utáni bibliográfiában található, de a lábjegyzetek is érdekfeszítő írásokhoz utalják az olvasót), mind a közölt tényanyag révén szilárd alap a már folyamatban levő, illetve eljövendő dinamikus kutatás számára, mely az immár harmincéves rendszerváltás utáni romániai magyar kiadótörténetet tárja majd fel. Ugyanakkor az interjúk lebilincselő olvasmányul is szolgálhatnak mindenki számára, akit érdekel a közelmúlt romániai magyar könyves világa.

Gálfalvi Ágnes