Közpénzből készül lefizetni a kormány a következő választási kampányokban a szervilis televíziókat.
Közpénzből készül lefizetni a kormány a következő választási kampányokban a szervilis televíziókat. Másra aligha gondolhatunk annak a sürgősségi kormányrendeletnek a margóján, melyet a heti kormányülés után pár órával jelentettek be egy pár soros közleményben. És mint ahogy ilyenkor lenni szokott, sehol egy szó a részletekről, azaz a címzettekről, az elbírálási feltételekről, a rendelet sürgősségi mivoltának indokoltságáról, csak annyit kötnek az adófizetők orrára, hogy 15 millió eurójukba fog kerülni a baráti hírgyárosoknak az idei és a jövő évben nyújtandó segítség.
Tegnapig a médiaszervezetek konvenciójának, egy fővárosi civil szervezetnek és az audiovizuális tanács egyik ellenzéki tagjának az ingerküszöbét cibálta meg egy tiltakozás erejéig ez a rendelet. Helyesen állapítják meg, hogy egy ilyen segélyezés csakis arra jó, hogy az átláthatóság teljes mellőzésével a politikai klientúra egyes tagjainak a zsebébe pénzt juttassanak. Korábban a kábeltelevíziós szolgáltatók megsarcolásával terveztek egy hasonló tévés „segélyalapot” létrehozni, a szakszolgáltatók vehemens tiltakozása nyomán aztán ez a terv kútba esett, és könnyebben kirabolható zseb után néztek. Mert a költségvetésből könnyebb osztogatni, ha már a baráti televíziók hűvösön üdülő vagy hamarost oda készülő tulajdonosait egyre nehezebb pénzzel tömni, hála a korrupcióellenes ügyészségnek.
Pedig eszközökben épp eddig sem volt hiány, az állami cégek, ügynökségek reklámkampányai mindig is kiváló eszközt jelentettek egy adott médiaszereplő baráti viszonyulásának megvételére, nem csak a televíziók esetében. Ha már ilyen nyílt eszközöktől sem riadnak vissza, az két dolgot jelenthet. Vagy az ötletgazdák már jelzőre sem méltó balgaságát, hiszen ennyire csapnivalóan álcázni egy címzett pénzosztást lehetetlen, vagy pedig olyan mérvű elbizakodottságot, amit csak a sérthetetlenség érzete adhat. Ha azt gondolják, hogy bármit megtehetnek következmények nélkül. És az utóbbi idők történéseit elnézve inkább erről van szó. A hatalom nem változott, csak az eszközei finomultak. Negyedszázada még a bányászokat zúdították a rendszerváltás folytatását követelő ellenzékiekre, manapság propagandagépezettel mérgezik a választók agyát, és ezzel a rendelettel még nehezebb helyzetbe hozzák a független sajtót, amelynek a szava nem eladó.
Ám a legutóbbi választásokkor már láthattuk, hogy ekkora elbizakodottsággal milyen méretes pofonba lehet belegyalogolni. Mert a televíziók – és általában a sajtó – hatalma, mozgósító ereje és a választók hiszékenysége nem korlátlan. Talán egyszer, remélhetőleg mihamarabb, a politikusok leszoknak a média pórázon tartásáról, ha ráébrednek arra, hogy a hazugságokból a legkitartóbb ismételgetéssel sem lesz igazság. Azért ami a média támogatását illeti, egy új kormány, akár a bizalmatlansági indítvány nyomán lép hatalomra, akár a következő választásokat követően, kidolgozhatna egy átlátható, és nem csak a televíziókra, hanem minden felületen elérhető sajtótermékre vonatkozó támogatási rendszert, mert a mai világunkban a hírszolgáltatás fontossága ezt kétségtelenül indokolja.
