Aranydiplomás orvosok és gyógyszerészek

Fél évszázaddal ezelőtt, 1966-ban kapták meg a hivatás gyakorlására feljogosító oklevelet, ami mellé 2016. szeptember 3-tól immár egy aranydiploma is került. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1966-ban végzett orvosai és gyógyszerészei szeptember harmadikán tartották 50 éves találkozójukat. 

Előző nap ökumenikus istentisztelet keretében „adtak hálát minden idők Urának az eddig kapott kegyelemért” és emlékeztek meg volt kollégáikról és tanáraikról. Szombaton délelőtt a szokásos fényképeződés után az intézmény dísztermében gyűltek össze. A Gaudeamus felhangzását követően dr. Nagy Előd rektorhelyettes köszöntötte a megfogyatkozott számban megjelent általános, gyermek- és fogorvosokat, valamint a gyógyszerészeti kar végzettjeit. 

Fél évszázaddal ezelőtt 148-an indultak útnak az egyetemről, az eltelt öt évtized után még hetvenen sem tértek vissza. Történelmi évfolyam voltak, mint annyi más a marosvásárhelyi  egyetemen. Bár hozzájuk már nem hatott el 1956 szele, amely korábban hallgatók egész sorának törte derékba a pályáját, ennek az évfolyamnak az egyetem jellegének a megváltozatására elindított intézkedések előszelét és hatását kellett átélnie. Pártutasításra 1962-ben kezdődött el az intézet magyar jellegének a megváltoztatása, s vezették be az azóta is fennálló „abszurd” intézkedést, miszerint a magyar nyelvű előadások mellett románul tartják a gyakorlati képzést, ami megnyitotta az utat, hogy az oktatói kart is fokozatosan átrendezzék. A történtekről volt prorektoruk, dr. Puskás György számolt be a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés ötvenedik évfordulójára kiadott kötetben. A rektor a hosszú börtönévek után visszatért dr. Csőgör Lajos professzor volt, és rektorhelyettesként már dr. Pop D. Popa Ioan előadótanár neve is szerepelt. 

A hetvenes éveikben járó orvosok és gyógyszerészek köréből busás vámot szedett az idő. Különösen az általános orvosi kar végzettjeivel volt kíméletlen, holott azt gondolná az ember, hogy aki a gyógyítás szolgálatába szegődött, az önmagára is jobban ügyel, és kegyesebb hozzá a teremtő. A valóság az ő esetükben rácáfolt a feltételezésekre, hiszen az 1966-ban végzett 54 általános orvos közül 25-en már nincsenek az élők sorában. Érdekes módon a gyermekorvosokat és fogorvosokat kevésbé sújtotta a sors, mindkét kar 27 végzőséből öten mentek át a „túlsó partra”, a 40 gyógyszerészből pedig 13-an. Akik túlélték a jórészt munkával töltött fél évszázadot, azok közül néhányan ma is dolgoznak fiatalokat megszégyenítő frissességgel, másokat jobban megviselt a könnyűnek korántsem nevezhető mesterség gyakorlása. A találkozón egykori tanáraik közül öten vettek részt. 

A hatvanas években az akkori MOGYI virágkorát élte, s a második tanárgeneráció tagjai igényesen és színvonalasan végezték feladatukat, hangzott el dr. Nagy Előd előadótanár beszédében. Az utolsó harminc év oktatóinak és hallgatóinak szemszögéből legendás évek voltak ezek, amelyekhez képest a mai MOGYE más viszonyokat mutat. Bár épületekben, központokban, rendszerekben látványos a fejlődés, az emberi erőforrást illetően nehéz helyzetben van az egyetem magyar tagozata, amely a fennmaradásért küzd. Az utánpótlás nem minden tanszéken megoldott, a karrierfejlődés feltételei kemények, nehezen teljesíthetők, a végzősök jelentős számban vándorolnak ki külföldre. A jelenlegi tanári kar számára az ötven évvel ezelőtt végzettek kitartása, összetartó ereje példaértékű, fogalmazott a rektorhelyettes, aki Babits Mihály soraival zárta mondanivalóját.

Idézetekkel sűrűn megtűzdelt, tartalmas, szép beszéddel köszöntötte volt kollégáit dr. Kun Imre professzor, aki szerint a találkozó résztvevői az ősz időszakát élik át, s ha sikerült lélekben fiataloknak maradniuk, akkor is elkövetkezett számukra a számvetés ideje. A keresztény értékrend hármas kötéséből kiindulva Márton Áron és Hamvas Béla szavaival fogalmazta meg a hit lényegét. A vallás kimeríthetetlen energiát ad a harc megvívásához. A küzdelem pedig nem a nyugdíjkorhatár eléréséig tart, hanem addig, ameddig „képesek vagyunk helytállni”– tette hozzá. Jó érezni azt, hogy szükség van még ennek a nemzedéknek a tudására, tapasztalatára mind a gyógyítás, mind a tanítás terén, ez felvillanyozóan hat, s a „tesztoszteronhoz hasonlóan megnövelheti a sejtek telomérjeinek a számát” – szólt az endokrinológus a beszélőből. Szakmai téren mindig a nehezebbet választva a szolgálat fontosságát hangsúlyozta, és a tudományos érdeklődés ébren tartására (ami magába foglalja a világjárást is) biztatta volt évfolyamtársait. A magánélet terén a boldogság mellett a szenvedés elkerülhetetlenségéről szólva Exupéryt idézte: „jól csak a szívével lát az ember”. „A közösség, ahova tartozunk, a végzetünk, de szabadságunk kitejesedésének a színtere is”, zárta az Isten – család – haza hármasságát, majd a dalai láma tanácsát osztotta meg volt kollégáival, miszerint „bölcsebb a boldogságra való képességünk épségére vigyázni, mint sok pénzt keresni”. Végül a találkozó másnapján szentté avatott Teréz anya himnuszát idézte az életről, és köszönetet mondott volt tanáraiknak, akik szívós kitartásukkal, erkölcsi helytállásukkal nevelték is a hatvanas évek orvos- és gyógyszerésznemzedékét. 

Az aranyokleveleket a „fiatal idős” orvosoknak és gyógyszerészeknek dr. Dienes Sándor és dr. Csedő Károly nyugalmazott professzorok adták át.