A felejtés mindig váratlanul lep meg bennünket (engem, téged, ő, a harmadik sem kivétel, az emberiség ugyanúgy szenved ettől), és a lehető legrosszabbkor. Mondok egy extrém példát: reggel felkeléskor még tudjuk, melyik a bal lábunk, a bal oldalunk, a sajgó, zsibbadó, dobbanásokkal teli, az érzelmek központja a paraszti anatómia szerint, délig azonban összezavarodunk a tévé és a hírek hatására, a Vénusz és Merkúr állásának és a véletlen találkozások sokkoló látványhalmazának köszönhetően (fenét se köszönjük meg soha, ami rohadtul rossz, az úgy is marad, de a nyelv szabályai kötnek), szóval délig a zavar csak fokozódik, az ember a nem tudást, a zsibongást a szél- és napjárásra, közlekedési dugókra és elcsempült dugóhúzókra, a tenger zúgására és a jéghegyek olvadására, a közéleti káoszra fogja. (Számos további tényező tényez bennünket a felejtés irányába, saját fiziológiánkról nem is szólva.)
Este aztán a dolog már tűrhetetlen, nem jut eszünkbe kedvenc színésznőnk neve, a legkedvesebb rokonunk születésnapja, az, hogy Aranka néni kinek is a rokona, az enyém vagy a feleségemé, és egyáltalán honnan jutott eszünkbe Aranka néni, aki már legalább harminc éve a novogyevicsi temetőben nyugszik, Lev Nyikolajevics Tolsztojtól balra a hatodik sorban.
Na igen, ez a legbosszantóbb, hogy megjegyeztük a circa harminc évvel ezelőtt elhunyt Aranka néni sírjának földrajzi elhelyezkedését, tudjuk, hogy tolmács volt az egykori szovjet követségen, észben tartottuk Tolsztoj kereszt- és apai nevét, de azt sem tudjuk, hogy mit ettünk délben, hogy kellett-e a főételhez, „a másodikhoz” kés és villa, vagy elegendő volt egy evőkanál is némi kézügyességi rásegítéssel. Ahogy a román mondja, a kéztől a szájig elvész az ész.
De hát a kés és a villa, az étrend aznapi trillája, végeredményben feledhető, nyugtatjuk meg magunkat, ha nem is mondjuk ezt ki hangosan aznap is gőzben pácolt élet- és kortársunk füle hallatára, nem mondjuk neki, aki a mindennapi meleg ételt elénk teszi, és elvár egy szerény, halovány dicséretet legalább, amit elfelejtünk megadni neki, ezért – amíg el nem felejtem – gyorsan megkövetem, és elmondom, hogy még a tofő, a köménymagleves és/vagy a tárkonyos szójaragu, esetleg a rezgő nyárfa levele is finomabb, ha Ő készíti, ámbátor én nem szeretem és nem is fogyasztom, ha lehet. (Magán- és kollektív szörnyülködésektől kérem ezúttal eltekinteni.)
Szóval estefelé, a híradó után és vacsora helyett lehuppanunk ergomókusos székünkbe, és magunk elé húzzuk valamelyik kezünkkel a laptopot, vagy bekapcsoljuk a dülledt szemű asztali gépet, hogy kifaggassuk az információforrást, a guglit meg a többit, aminek a neve pillanatnyilag nem jut eszünkbe, hogy végre tisztázzuk ezt az oldalas problémát. Már az is gubancot vet, hogy ha háromoldalas penzumról, lefordítandó szövegről, korrektúrázandó remekmű piszkozatáról van szó, vagy arról a kiválóan füstölt oldalasról, amit abba a finom, olyan nagy szemű valamiből főzött levesbe teszünk, amelyhez bármely körülmények között sem felejtünk el vereshagymát kérni, de nem sózzuk. Mert ez, kérem szépen, a tudatunk legmélyén van, minden mástól eltekintünk, de a paszulylevest oldalassal – hurrá, eszembe jutott a lé neve! – soha nem fogyasztjuk fehér vagy veres (neked piros) hagyma nélkül. Ite missa est.
Kis segítségért, nem feltűnően, jól álcázva feledékenységünket, ami már vészes, mert nem emlékszem, ha bevettük-é az esti gyógyszert, altatót, andalítót – persze, a felejtés elleni serkentőt (Cavinton-Stugeron a wimbledoni salakpályás vb nyerő párosa), szóval odafordulunk családunk tagságához, akik a felhangosított tévé miatt kimenekültek gótikus konyhánkba, és utánuk kiáltjuk némi türelmetlenséggel a hangunkban, de azért jelezve jólinformáltságunkat: – nem tudjátok, miért ültem le ez elé az istenverte masina elé, amelynek sehogy sem jut az eszembe az irányítószáma és a mellbősége?!!
