Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Barabás Éva festőművész kiállításának megnyitóján vagyunk a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszintjén lévő kiállítóteremben: érdeklődő és figyelő tömeg, az első sorban állnak a gyerekek, köztük én is a bátyámmal, karszalaggal a kabátunk bal karján, şc. gen. nr. 4., 543, Tg-Mureş. Karszalagot kaptunk, ahogy iskolások lettünk, ezt varrták fel a kabátunkra, az enyémet lehet, hogy apukám, aki ugyanazon a fotón jól látszik, mögöttünk, gyerekek mögött áll, és figyeli azt, akit a fotó alapján nem ismerünk fel, de ő beszél a mikrofonba és méltatja a festőművészt.
Ahogy a fotót nézegetem, elérzékenyülök: feltörnek a gyerekkori emlékek. Apám dús hajával és magas homlokával kitűnik a fotón, arra a csíkos sáljára most is emlékszem, ahogy arra is, akkor még sapkát nem hordott, annak ellenére, hogy cudarabb időket éltünk. Most már télen hord sapkát, azt mondja, kevesebb a haja, jobban fázik a feje. Nekem akkor is két copfom volt, arra pontosan emlékszem, hogy reggelente apukám fonta be a hajam, nem emlékszem, húzta-e fonás közben. Ezekre a kiállítás-megnyitókra viszont emlékszem, sokszor apukám vitt magával, az első igazi színdarabot is hétéves koromban láttam, apám ölében ültünk mind a ketten: a bátyám és én, elbűvölve néztük, hallgattuk a Szép magyar komédiát. Első moziélményem szintén apukámhoz köthető: a főtéri Arta moziban könnyezve néztük végig a Tamás bátya kunyhóját; feliratos mozi volt, apánk tolmácsolta a szöveget. Ha valamelyik előadás vagy film tetszett, akkor megnéztük többször is.
Amióta gyerekeim vannak, egyre több gyermekkori emlék elevenedik meg előttem; hol nosztalgikusan, hol az adott helyzetet megszépítve, hol pedig mosolyogva emlékezem vissza azokra az időkre, amikor útlevélről álmodni se lehetett, ezért inkább az atlaszokat böngésztük. Karácsonykor az előző évek szaloncukorpapírjaiba egyszerűen beleszórtuk a cukrot és újracsomagoltuk, majd azzal díszítettük fel a fát. Fenyőillat volt, énekeltünk, töltött káposztát ettünk. Emlékszem arra is, hogy öt évet kellett várni a Dacia 1310-esre, és mekkora öröm volt, amikor apám bejelentette, hogy megérkezett az új családtag. Korondra jártunk vele, apám szülőfalujába, életemben először ott láttam színes televíziót és videómagnót. Apámat itt ismerte mindenki, a hetvenes években történelmet tanított, volt tanítványai most is tudják a fontosabb évfordulókat. Ott ő még mindig a Tanár úr, megismer mindenkit, akit oktatott, név szerint. Mindenre emlékszik, elképesztő memóriája van.
Van egy másik fotó, amin szintén apukám van az első sorban, egy tömeg élén vonul, ez már 1990-ben készült, az első szabad március 15-i megemlékezésen Marosvásárhelyen, ami olyan tragikus véget ért. A februári gyertyás felvonuláson még sok gyerek részt vett, köztük én is, de a márciusitól apánk már távol tartott, és ahogy a feszültség napról napra fokozódott, úgy nőtt bennünk is az aggodalom, aztán a csalódottság, hogy ennyit tartott a rendszerváltás, hogyan fogunk együtt élni tovább mi, magyarok és románok, tudunk-e majd még együtt játszani a szomszéd gyerekekkel a Ştefan cel Mare utcában vagy a Kistemplom mögötti parkban. Erősen él bennem az események utáni apátia, és a dilemma, hogy menjünk vagy maradjunk. Apám maradni akart, ott megmaradni, a közösséget szolgálni. Így maradtunk, kissé megkopva sok barát áttelepülése után. A lelkesedés megmaradt ugyan, de az optimizmus kicsit alábbhagyott, mindenbe kapaszkodtunk, ami szabadabb világot ígért. Apám szerint az első az iskola, aztán a sport, tanuljatok nyelveket, mondta, ő is tanult angolul, ha utazna, ne vesszen el. Sokat utaztunk együtt, kalandoztunk Bécsben, Strasbourgban, Frankfurtban. Volt, hogy lekéstük a vonatot, elindultunk gyalog, a sínek mentén, hogy a következő járatot elérjük: apám emlékezett, amikor a vendéglátónk megmutatta a térképen. És sikerült megtalálni a másik megállót, elértük a csatlakozást.
Apukám, Tófalvi Zoltán most 75 éves, sokat dolgozik, ír, lassan megvédi PhD-fokozatát. Legnagyobb ellensége az idő; szeretné, ha legalább 48 órából állna a nap. Kívánom, hogy minél több helyre jusson el; találja meg az időt megállító eszközt! Isten éltessen még sokáig, fáradhatatlan apukám!
Tófalvi Zselyke