Apró vándorok őrzői

Telelni készülnek a méhcsaládok

Méztermelésben idén Románia a negyedik helyen áll az Európai Unió országai között. A Felső-Maros mentén olyan méhésszel találkoztunk, aki 15 ezer eurós uniós támogatást nyert vállalkozása bővítésére. 

Kiss János gyermekkori álmát váltotta valóra 18 évvel ezelőtt, amikor méhészkedésre adta a fejét. Pár családdal kezdte szabadidős elfoglaltságként, mára azonban 154-re nőtt a méhcsaládok száma, és a magyarpéterlaki születésű, Magyarón letelepedett vállalkozó élete a kaptárok vándoroltatása, a teleltetés, tavaszi etetés és újabb vándorút körforgásában telik. 

– Jegi, hallgass! – szólt rá vendéglátónk a nagy testű házőrzőre, amikor beléptünk a kapun, és az érkezésünket jelző csaholás azonnal abba is maradt. Az udvaron telepedtünk le, biztonságos távolságra a kasoktól, melyeknek lakói Kiss János számára ma már igazi családtagok.

– Kiskoromtól érdekeltek a rovarok – pergette vissza az időt a méhész. – Szegény gyermek voltam, nekem sosem jutott mézes kenyérre, mint az osztálytársaimnak. Talán innen a méhek iránti rokonszenv. Legénykoromban kaptam apámtól egy bikaborjút, azt eladtam, és az árából megvettem az első négy méhcsaládot. Asztalos az eredeti szakmám, méhészkedni hobbiból kezdtem.

– Hogyan tanulta meg ezt a mesterséget?

– Könyvekből, barátoktól „loptam” a tudást. Beiratkoztam a méhészegyesülethez, elvégeztem a tanfolyamot. 

 

Virágporos utakon

– Mikor gondolt először arra, hogy megélhetési forrássá is válhat a méhészkedés? – kérdeztük Kiss Jánost.

– Négy-öt évvel az indulás után háromszorosára nőtt az állomány. Calafatra mentünk nászútra a feleségemmel, ő ugyanis odavalósi, és ha már mézesheteinket éltük, mézet is vittünk magunkkal. Az úton sikerült is jócskán eladnunk belőle. Ezután kezdtük el a vándorlást, a kereskedést. Rendszerint április 20-a körül indulok útnak, akkor virágzik a repce. Calafaton van egy akácerdő, oda mindig visszajárok, aztán hársra, napraforgóra, a Kelemen-havasokban málnára, szederre megyek. Vakációban a család is velem tart. Két négyéves iker fiam van, ők már igazi segítségek, a csípéstől sem riadnak vissza.

Közben a méhész felesége, Sorina is bekapcsolódott a társalgásba. Elmondta, hogy Ploieşti-en gazdasági informatika szakon végezte az egyetemet, de sohasem dolgozott a szakterületén. Ő is kiskorától vonzódott a méhekhez, így János mesterségét nem állt nehezére elsajátítani, és az eladásban is szívesen segít.

– Egy méhcsalád mennyi mézet ad évente? – kérdeztük a házaspártól.

– Rendszerint 50 kilót, abból 40-et eladunk, a megmaradt 10 kilót házilag, illetve a rajok etetésére használjuk fel, például mézszörpöt készítünk belőle.  

– Hogyan értékesítik a terméket?

– Nagy részét felvásárlóknak adjuk el, de vándorlás közben piacokon és útszélen is meg-megállunk a mézzel. – Vendéglátónk hordozható kasszagépet hozott elő, megmutatta, aztán a keresletről beszélt. – Ratosnyán a parkolókban sok turista vesz mézet. A Gyimesekben főleg magyarországi vásárlóink vannak, ők mindig a havasi mézet keresik.

– Mikor ér véget a vándorlás?

– Augusztus végén. Ilyenkor, szeptemberben a betelelés kezdődik – magyarázta János. – Megjavítom a kaptárokat, ellenőrzöm, hogy van-e elég méz, át tudják-e vészelni a telet a méhek. Serkentő etetésre, protofilos (sz. m.: gyógynövényekből készített szer) kezelésre is sort kerítek. Tavasszal aztán szintén kapnak egy ilyen kezelést a családok.

 

Szedte őket, mint a törökbúzát

– Támadták-e meg a csaknem két évtized alatt a méhek? – kérdeztük a méhészt.

– Egy alkalommal száz méh csípett meg egyszerre. A kutyát akartam tőlük megmenteni, és ahogy a segítségére siettem, egy faág kiszakította a maszkom. Úgy szedegettem le magamról a rovarokat, mint a törökbúzát. Azután nem mehettem közel a méhekhez, mert érezték rajtam a méreg szagát.

– Mi a teendő rajzás esetén?

– Eleinte ez gyakran előfordult, olyankor létrával mentem a méhek után. Ma már ritkán történik, élmény, ha fel kell másznom a fára. Az anya sípoló hangja jelzi a rajzást, ilyenkor átteszem a méheket egy másik kaptárba, azaz műrajzást végzek, ezzel megelőzöm a bajt.

 

Három kenyérből egy

A továbbiakban az uniós pályázat is szóba került.

– A tavaly nyújtottam be az igénylést a támogatásra, a pénz az idén érkezett meg. Kaptárokat, elektromos pergetőgépet, maszkot, füstölőt, méhlefúvót vettem belőle, illetve a kamiont, amivel a kaptárokat szállítom. 

– Vannak-e további tervei, akarja-e bővíteni az állományt?

– Legfeljebb kétszáz méhcsaládig mennék el, de a jelenlegi állománnyal is elégedett vagyok. Amíg a kaptárok megtöltik az autót, és itthon is marad a méhekből, úgy gondolom, nincs miért aggódnom.

Beszélgetésünk végén arról kérdeztük a méhészt, igaz-e az a mondás, hogy a méhészetben hét nehéz év után jön egy termékenyebb.

– Mostanáig mindössze kétszer volt szegényebb évem, de olyan, hogy egyáltalán ne legyen mézem, egyszer sem fordult elő. Meggyőződésem, hogy ha minden feltételt biztosítunk a méheknek,  vándoroltatjuk őket, meghálálják a rájuk szánt időt, energiát. Érdemes velük foglalkozni, hiszen a beporzás által az élet fenntartásában fontos szerepet játszanak. Úgy gondolom, igaz az a mondás, hogy három kenyérből egy a méheknek köszönhető.